Politikai fogyóeszközök, avagy a válság árnyai

A román liberális párt tavaly novemberi hatalomra kerülése óta nyilvánvaló, hogy az alakulat volt és jelenlegi vezetői igyekeznek minden áron kihasználni a PNL hirtelen népszerűség-növekedése biztosította kegyelmi állapotot, és mindezt betonbiztos parlamenti többségre konvertálni előre hozott választások útján. Csakhogy bármennyire igyekeznek a feltétel nélküli politikai szövetségesek a teljes összhang benyomását kelteni, egyre inkább kidomborodik az államfő és a miniszterelnök markánsan eltérő álláspontja. A második mandátumát különösebb erőfeszítés nélkül megszerző Johannis teljesen nyeregben érezheti magát, immár semmilyen veszítenivalója nincs, és noha megvalósult az azzal kapcsolatos álma, hogy „saját kormányát” ültesse a Victoria-palotába, jelenleg ez még mindig csak félsiker. Mivel a PSD-kormány megbuktatása ellenére a liberálisoknak még mindig nincs többségük a törvényhozásban, a hatalmat nem sikerült teljes egészében megszerezniük. Ez egyértelműen megmutatkozik az Orban-kabinet számtalan próbálkozásának meghiúsulásában is: a kisebbségi kormányzás – no és persze a többi parlamenti pártokkal kialakult érdekellentétek – miatt a liberálisok képtelenek betartani számos kampányígéretüket, nem tudják véghez vinni többek között a különleges nyugdíjak eltörlését vagy az ügyészek és bírák tevékenységét ellenőrző speciális nyomozó hatóság megszüntetését. Az országnak a szociáldemokratáktól való „felszabadításán”, a sokat hajtogatott „PSD-tlenítésen” túlmenően ez a nagy hiányosság fűti az államelnököt az előre hozott választások kierőszakolására, egy többségi liberális kabinet, de legtöbb kétpárti koalíciós kormány esetén ugyanis szabaddá válna a pálya elképzelései gyakorlatba ültetése számára.

Van azonban egy bökkenő: politikai ambíciói megvalósítása terén Johannis számára Orban eszköz csupán, nem hosszú távú partner. A jelenlegi államfő szemében a miniszterelnök mindössze „fogyóeszköz” egy magasztosabbnak tartott cél elérése, a teljes hatalom megszerzése érdekében, ahogy láttuk azt Traian Băsescu egykori elnöktől a Călin Popescu-Tăriceanuval a 2004-es választások után nem sokkal kirobbant, majd évekig elhúzódott konfliktus idején. De ugyanez a forgatókönyv volt tetten érhető a másik politikai tábor háza táján: a PSD 2016-os választási sikerét követően Liviu Dragnea kizárólag saját céljai (mindenekelőtt az igazságszolgáltatástól való menekülése) mentén állított, majd hívott vissza kormányfőt, és ha végső terve beválik, vagyis nem ítélik letöltendőre, minden bizonnyal Viorica Dăncilát is megbuktatta volna. Ludovic Orban ezeknek az előzményeknek az ismeretében (is) tisztában van vele, hogy lemondása vagy kormányának bizalmatlansági indítvány útján történő megbuktatása esetén semmi garancia nincs arra, hogy Johannis ugyancsak őt bízza meg az új kabinet megalakításával. Ezért vonakodik fejjel nekimenni a falnak, és ellenvetés nélkül alávetni magát a Cotroceni-palotából érkező ukázoknak. Ráadásul az előre hozott választások kicsikarása nagyban függ a PSD-től is, amelynek a 2019-ben elszenvedett vereségek miatt semmi érdeke idő előtt urnák elé hívni a választókat, így várhatóan mindent megtesz a PNL-kormány fennmaradása érdekében – Orbannal vagy nélküle.

Ugyanakkor ebben a nagy politikai kavarásban úgy tűnik, Johannisék igyekeznek az RMDSZ-t is eszközként felhasználni céljuk eléréséhez azáltal, hogy a kétfordulós polgármester-választás forszírozásával rákényszerítik a szövetséget a kormánybuktatás, majd az előre hozott választások kicsikarásának támogatására. Bár az sem kizárt, hogy mindez egy majdani koalíció kialakításának megágyazó politikai háttéralku része, hiszen az RMDSZ pár hónapja még nem tartotta időszerűnek az idő előtti megmérettetést, ma viszont már áll elébe. Bárhogyan is alakul majd, egyértelműen mozgalmasnak és eseménydúsnak ígérkezik az idei év Romániában, azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a pártspekulációk közepette jókora politikai válság is tetézze a választási esztendőt.