Osztálytalálkozó és kóruspróba

Még a forgatókönyv is szinte ugyanaz, mint a kicsengetéskor volt: gyülekező, aztán fotózás, ünnepi beszédek a díszteremben, majd osztályfőnöki óra, és bankett kivilágos kivirradtig. Másnap délben megint gyülekező a megadott helyen, ahol folytatódik a muri, de már magunkban, illetve családosan, férjekkel, feleségekkel, esetenként gyerekekkel együtt.

És ez olyan szép! Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy nagy család, viccelődünk, néha még élcelődünk is egymással épp úgy, ahogy régen, amikor még diákok voltunk. A banketten például jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy továbbra is az én osztálytársaim a nagymesterei a népi táncnak. Zsuzsa barátnőmmel az asztal mellől figyelve meg is állapítottuk: Vili és Etelka ma is úgy járja a marosszékit, hogy abban hiba nincs. Imi pedig a feleségével együtt beállhatna bármelyik néptánccsoportba, mert nem lógnának ki a sorból még a profi táncosok közül sem. Jocóról megállapítottuk, hogy továbbra is a „parkett ördöge” maradt, és mindegy, hogy az néptánc, tangó vagy keringő, úgy megforgatja a partnerét, hogy az csak győzze tartani vele az iramot.

De nemcsak táncban vagyunk jók, hanem nótázásban is, a bentlakásban töltött évek esti kóruspróbái igazából csak most éreztetik hatásukat. Ugyanis másnap – az osztálybulin – ebéd után úgy rázendítettünk, hogy este, amikor mi, gyergyóiak már jöttünk el, az ottmaradt csíkiak és kászoniak még daloltak. Amire kifejezetten büszke vagyok, hogy többnyire igazi, szép magyar népdalokat, elvétve egy-egy népszerűbb nótát daloltunk, ráadásul ugyanazt a dalt kétszer nem ismételtük, és amikor mi jöttünk el, akkor még nem következett sorra a Hargitai fecskemadár, ami úgy általában – legalábbis az eddigi gyakorlat szerint – a repertoár végén szokott lenni. Közben csak annyira álltunk le, hogy egy-egy korty borral „olajozzuk” a kiszáradt torkunkat, de ezt is rendre tettük úgy, hogy közben a többi énekelt. Már eljövőben voltunk – vártunk valakit az autó mellett, aki még búcsúzkodott – amikor egyikünk megjegyezte: „Tudunk énekelni, s ez jó, de vajon a gyermekeink fognak-e tudni ennyi sok szép dalt?” Hazáig ezen morfondíroztam, aztán hazaérve, mikor a lányom kérdezte, mitől vagyok berekedve, mondtam: „énekeltünk, attól.” Mire a lányom: „de jó, mi is sokat énekelünk a bentlakásban...”