2010. június 23., 11:162010. június 23., 11:16
Először is: nem gyűjtök szelektíven. Sőt, kifejezetten tudatosan összevissza. Nagyon egyszerű okból, mégpedig: a piszkos sárga szemeteskocsik a még piszkosabb dolgozókkal annál is tudatosabban egy helyre hajítanák, amit én szépen szétválogattam. Ám az is kaland, amíg szemeteszacskóm egyáltalán eljut a kocsira. Mielőtt leviszem a szemetet, az ablakból kikukucskálok a tárolók környékére, hogy felmérjem a terepet. Minden rendben – állapítom meg, hiszen csak egy-két hajléktalan lézeng a környező parkban, ücsörög a padokon.
Óvatosan kilépek a lépcsőházból, kezemben a nem túl elegáns fekete zacskókkal, ebben a pillanatban elém toppan egy kétes külsejű fiatalember, és készségesen felajánlja: majd ő elviszi a hulladékot a konténerekig. Köszönöm, nem kérek segítséget – és főleg fizetni nem vagyok hajlandó a szolgáltatásért –, de a pulzusszámom azért megnövekszik. Továbbosonok. A padon ücsörgők felállnak, és mint akinek épp arrafelé akadt dolga, fütyörészve elindulnak a szeméttárolók felé. Gyorsítok a lépteimen. Mire beérek az épp becsületből körbekerített tárolóhelyre (amelynek persze kulcsra zárható ajtaja nincs, tehát természetesen teljességgel fölösleges a meglévő hálókerítés is), ketten már a hátam mögött vannak, egy kéz már be is nyúlt a konténerbe, hogy kihalászsza a zacskót, még mielőtt a többi szemét közé kerülne. Hanyatt-homlok menekülök onnan.
A hasonló intermezzók egyébként igen ritkán történnek meg, mivel bevallom, már legalább egy éve páromé a szemétlevitel élvezete, épp az előbb részletezett okokból. Átgondolom ilyenkor, vajon mit találhatnak a szemétben. Krumplihéjat, száraz kenyérmaradékot, csomagolásokat… Az átgondolással annyit érek el mindössze, hogy félelmem szánalommal vegyül. Rettenetes a városi szegénység, a megbélyegzettség. Segíteni rajta – nem tudom, hogyan lehetne. A baj ugyanis az, hogy ha lelkiismeret-furdalással, nagyképűen sajnálkozva is, de mégiscsak félek.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
Látogatottsági adatok