2012. szeptember 25., 09:152012. szeptember 25., 09:15
A másik átveszi a szót, új témával gazdagítva a beszélgetést: nekik van egy kisebb cégük, s mivel hoznak-visznek árut a határon túlra is, a gépkocsivezetői állás meghirdetésekor feltételül szabták egy idegen nyelv ismeretét. Na és vajon mi történt? A jelentkezők szinte mindnyájan egyetemet végzettek voltak. Hát nem szörnyű?! Egy röpke közös szörnyülködés után még hozzáteszi, hogy ő bizony annak idején nem végzett egyetemet, csak a kereskedelmi szakiskolát, és kereskedőként dolgozott mindvégig.
Nem is akárhogy, szombatonként minden héten, ha pedig árváltozás történt, vasárnap is, hogy hétfőn az új összegekkel felcímkézett áruval várhassák a vevőket. Bizony, bizony – emlékezik az idősebb, mi is dolgoztunk szombaton és vasárnap, is hányszor volt ilyen-olyan iskolai tevékenység. De az idegen nyelvvel nem kellett bajlódniuk, nem úgy, mint most. Nincs ez így jól, mindenkinek az anyanyelvén kellene beszélnie. A másik hölgy nem felel, pedig azon szurkoltam, hogy rákérdez: akkor hogyan is értenék meg egymást a különböző nyelven beszélők?
De láthatóan őt nem ez izgatja, feltehetőleg magában már régen elrendezte a bábeli nyelvzavar kérdését, számára sokkal fontosabb az, hogy miért végez valaki egyetemet, ha sofőrként dolgozik? Annak idején elég volt a sofőriskola is. Sopánkodnak egy sort, majd a legnagyobb általánosságot használva kijelentik, hogy inkább a munkahelyteremtéssel kellene foglakozniuk. Kiknek?
Tudom én jól, hogy az épp döntéshozó helyzetben lévőkre utalnak, és becsülöm is a személytelen igeforma használatát, hisz végeredményben nincs is semmi értelme névhez, nemhez, nemzetiséghez, különösen nem pártálláshoz kötni a munkahelyekkel szembeni közömbösséget, mert kapásból igaz lehet az állítás ellenkezője is.
Így viszont nincs vita, szép csendesen folydogál tovább az alkalmi beszélgetés, mígnem feltűnik a kanyarban a busz. De csak az egyik hölgynek megfelelő ez a jármű, a másik még várja a sajátját. Elköszönnek, mindketten láthatóan bosszankodva, hisz épp mostanra lendültek bele, s ki tudja, talán még a világot is sikerült volna megváltaniuk.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.