Miért csak mi örülünk?

Gondolom, nem vagyok az egyedüli, aki alig várja, hogy mint a régi szép időkben, a legszebb vasárnapi ruhájában, hatszögletre kihúzva bevonulhasson, és az előadás előtt-után vagy a szünetben a kacskaringós aranydíszekben meg a pucér kőangyalokban gyönyörködjék. Isten mentsen persze, hogy mindez fontosabb vagy akár csak közel is olyan fontos lenne, mint a színdarab, de tény, hogy ennek a városnak a jó része úgy szocializálódott, hogy a színházban nemcsak színpad van, hanem vannak bársonyszékek, kakasülői zegzugok, megfogdosni való domborművek meg szép ruhába öltözött nők is.

Büszkék vagyunk az épületre is, hiszen a miénk. Egyre inkább az az érzésem azonban, hogy az előbb felsoroltak nem vonatkoznak mindenkire ebben a városban. Mondjam, ne mondjam? Román ajkú honfitársaink mintha kicsit sem várnák türelmetlenül, hogy végre beléphessenek Thalia bécsi stílusú templomába. Az épület ugyanis kész van. Gyönyörű, és teljesen használható. Előadás azonban nem lenne benne egészen őszig, az új évad kezdetéig, ha nem folyna épp most a Festum Varadinum. Nekünk, magyaroknak hát premier előtti belépésünk lesz, aminek persze örülünk, de miért csak mi örülünk?

Én ezt naivan úgy képzeltem volna, hogy a május 9-ei Európa-napi hivatalos átadáson vagy valamikor egy későbbi napon megjelenik a város krémje, nemcsak a sajtót hívják meg, és nem délelőtti időpontban, hanem este egy nagyszabású gálán. A város lakosságának – a teljes lakosságának! – éreznie kellene, hogy ez az övé, és nem csak az újságokban csodálni a jól végzett munka eredményét. Úgy álmodtam, hogy a polgármester eljön, és miután megtekinti a szintén restaurált dokumentumokat, amelyeket 111 éve rejtett el az akkori elöljáró a zárókő alá, ő maga is elhelyez egy hasonlót az utókor számára. Mert neki is, és nemzettársainak is fontos. A szomorú valóság persze az, hogy nem fontos. Hogy van, akinek bizony fáj, hogy azt a bizonyos akkori elöljárót Bulyovszky doktornak hívták, és nem máshogy. Hogy bizony Szigligeti Színháznak épült ez a palota, és nem Államinak. Kívánom nekik, hogy sikerüljön túllépniük ezeken a „sérelmeken”, és nem élni meg támadásként a nekik nem tetsző történelmi valóságot.