Ez a történet szép oldala. A másik a lesújtó és a tragikus. A rendszerváltás óta – de főleg az utóbbi két évtizedben – a falvak olyan mérvű elnéptelenedésének vagyunk tanúi, ami a kommunista rendszer időszakát is messze felülmúlja.

Akinek van türelme hozzá, érdemes átböngésznie a rendszerváltás óta megejtett népszámlálások adatsorait, amelyek többnyire a népességfogyást tükrözik. Ezekből kiderül, hogy a nagyvárosok közelében fekvő kistelepülések megőrizték lélekszámukat – kirívóan gyarapodó falvak is vannak, mint a Kolozsvár melletti Szászfenes, amely a betelepülések révén megtöbbszörözte lakosságát –, a vidéki községek többsége azonban vészesen fogy.

Az idősek kiköltöztek a temetőbe, a középkorú és fiatal lakosság külföldre vándorolt.

Napjainkban csak azok a falvak tudják tartósan megőrizni lakosságukat, ahonnan megfelelő ingázási lehetőség van a közeli nagyvárosba. A távolabbi kistelepüléseken alig akad versenyképes munkalehetőség, ami helyben tarthatná az embereket. És ezzel eljutottunk a bajok nyitjához, a gyors elnéptelenedés fő okához, amely az Európai Unió peremterületének számító Romániában a vidék lassú felszámolódásához vezet el.

az 1989-es rendszerváltás idején a falun élő lakosság számbelileg mégis nagyobb volt, mint a városi.

1990 után a felbomló termelőszövetkezeti rendszer helyén kialakuló családi gazdaságokat, a helyi kisipart és kézművességet már az uniós trend számolta fel, amihez az egymást váltogató bukaresti kormányok magatehetetlenül vagy cinkosan asszisztáltak. A nyugat-európai országoknak olcsó kelet-európai – főleg a romániai – munkaerőre volt szükségük, ami minden olyan számítást felülírt, ami uniós segítséggel megerősítette volna a romániai vidék népeltartó képességét.

miközben a gazdálkodásnak más alternatívája nincs, hiszen a helyieket foglalkoztató szolgáltatások vagy ipari termelés nem működik a környéken.

Néhány fejlődő nagyvárost leszámítva a romániai vidék vegetál és leépül. A Kárpátokon túl, Dél-Romániában magukra hagyott öregek nyomorognak, éheznek olyan szellemfalvakban, amelyek mezőgazdasági területeit több ezer hektáros farmokká gyúrták a szabad kezet kapó hazai és külföldi cégek. A nagy kiterjedésű farmokon néhány mezőgépész dolgozik, a falu munkaerejére nem tartanak igényt. A fiatalok elmenekültek, a helyben maradó idős nemzedék nyomorúságos nyugdíjából tengődik egyik napról a másikra.

Erdélyben egyelőre nem ilyen tragikus a helyzet, de errefelé tartunk. Az erdélyi magyar politikum felelőssége is, hogy a vidéknek legyen jövője, különben falvaink történelmi örökségét fél évszázad múlva csak a történelemkönyvek lapjairól ismerheti meg az utókor.