Vagyis annyiban a román hatóságokkal szemben foglal állást, hogy fontosnak tartja a szólásszabadság és a gyülekezési jog biztosítását. Az már más kérdés, hogy a konkrét kérések, az önrendelkezés, a nyelvhasználat mellett már nem állt ki ilyen határozottsággal, csupán általánosságban beszélt arról, hogy Washington figyelemmel követi a kisebbségi jogok tiszteletben tartását.

Ami annyiban nem túl biztató, hogy Romániában inkább ennek hiányát figyelheti meg, mégsem próbál odahatni a bukaresti vezetőkre néhány, az évente kiadott országjelentésekbe foglalt, a helyzetet rögzítő megjegyzésen kívül. Ugyanakkor értékelendő gesztus, hogy a nagykövet hajlandó volt a székely zászlóval fényképezkedni, mintegy közvetve elismerve annak legitimitását. Egyúttal nem lehetünk eléggé hálásak a bukaresti külügynek, hogy ezért, ha nem is rendelték be, de „bizonyos érzékenységekre” hivatkozva figyelmeztették, hiszen ezzel a saját bőrén tapasztalhatta, miről szól a „példás romániai kisebbségpolitika”.

Az mindenesetre mindenképpen jelentős tény, hogy a jelenleg a világ egyetlen szuperhatalmaként és a térségünkben biztonságpolitikailag legfontosabb tényezőként működő Egyesült Államok egyszer csak olyan szintű érdeklődést tanúsít a magyar ügyek iránt, hogy legmagasabb szintű diplomáciai képviselőjét küldi el információkat gyűjteni.

Egy nagykövet tettei és kijelentései ugyanis az adott ország hivatalos diplomáciai álláspontját tükrözik, az, hogy célországán belül milyen kérdésekben szólal meg, és mely térségekbe látogat el, azt jelzi, hogy országa milyen témákra érzékeny, és milyen problémák iránt érdeklődik. Emlékezzünk csak James Pettit chişinăui amerikai nagykövet kijelentésére, amelyben amúgy nem tett egyebet, csupán rögzítette az evidens tényt, miszerint Moldova nem Románia, hanem többnemzetiségű, sajátos történelemmel rendelkező, független ország. Ami nem a saját, naiv álláspontja volt, ahogy azt a kijelentése miatt hőbörgő román soviniszta körök megpróbálták beállítani, hanem hivatalos üzenet a forró fejű bukaresti köröknek, hogy ne játsszanak a térség stabilitásával és biztonságával a határok módosítását – azaz Moldova bekebelezését – szorgalmazó propagandájuk révén.

Hans Klemm székelyföldi látogatása sem csupán a személyes kíváncsiság megnyilvánulása. Biztosak lehetünk benne, hogy benyomásairól, az ott hallott információkról részletes tájékoztatást kap az őt megbízó amerikai külügyminisztérium, illetve az összes fontosabb washingtoni intézmény. Az érdeklődés oka valószínűleg az, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben – amikor Oroszország a nemzetiségi konfliktusokat kihasználva avatkozik be Ukrajnában, és Transznisztria felhasználásával Moldovában is a saját pecsenyéjét sütögeti – Washington megpróbál minden olyan gócpontot feltérképezni, amely újabb konfliktus forrása lehet.

A jelenlegi helyzetben ugyanis a térségben Románia az egyik legfőbb katonai szövetségese, és Amerikának elemi érdeke, hogy az országban stabilitás uralkodjék. Márpedig az, hogy a román hivatalos szervek következetesen lesöprik az 1,2 milliós magyar közösség jogköveteléseit, tiltakozó megmozdulásokat tiltanak be, hadjáratot folytatnak a magyar nyelv, feliratok és jelképek ellen, sőt terrorügyet próbálnak kreálni a magyar jogkövetelések lejártására, mint ahogy az is, hogy a „szabadságharcos” mentalitástól tökéletesen mentes, a térségben regnáló nagyhatalom, most éppen Washington minden füttyentésére készségesen ugró Bukarest az egészre úgy reagált, hogy figyelmeztette a székely zászlóval fényképezkedő nagykövetet, mindenre alkalmas, csak a stabilitás megteremtésére nem.

Egyrészt azért, mert ezzel csak egyre inkább hergelik a magyarokat, másrészt azért, mert Oroszország pont az ilyen konfliktusokat kihasználva, sőt gerjesztve próbál instabilitást gerjeszteni a térség országaiban. Emlékezzünk csak, mekkora „karriert” futott be a magyar internetezők körében Vlagyimir Putyin egy elejtett megjegyzése, amelyben – amúgy egészen más kontextusban – a magyar–román határ kérdését is fölvetette.

Washingtonnak kevés dolog okozna komolyabb fejfájást, mint ha a romániai magyar közösség a bukaresti hatóságok elutasító magatartása miatt Putyin-rajongóvá és oroszbaráttá válna, mert Moszkvától várná helyzete javítását. (Ami persze súlyos tévedés, káros naivitás – hiszen tapasztaltuk, milyen az, amikor Oroszország „szabadít fel” egy népet.)

Jelen helyzetben tehát a stabilitás egyik legfontosabb sarokköve, hogy Bukarest végre belássa, nem utasíthatja el a magyar közösség jogos igényeit, a területi önrendelkezést a Székelyföldön és a Partiumban, mint ahogy a többszintű autonómia többi elemét – a magyar nyelv hivatalos használatát, a magyar nyelvű oktatás finanszírozásának kiterjesztését, a magyar kulturális intézmények támogatásának fokozását – sem. Ezek nélkül a feszültség legfeljebb csak a felszín alatt lappang, de csökkenni sohasem fog, sőt. Ezen jogok tételes törvényi szavatolása és alkotmányos garantálása nélkül a stabilitás csak vágyálom.

A magyar politikusok, közéleti szereplők, pártok, illetve érdekvédelmi szervezetek feladata az, hogy ezt világosan megértessék Washington képviselőivel.