Lojalitás

Persze az ilyesmi alapesetben magától értetődő, hiszen egy kormány tagjai a polgári demokráciákban rendszerint nem a magánérdek képviseletére kapnak felhatalmzást. Paleologu nem is erre célzott, hanem arra a régi, nacionalista érvre, miszerint egy magyar miniszter nem a románok érdekeit képviseli a kormányban, hanem a „sajátjaiét”. Jó példáját láthattuk ennek a Cseke Attila egészségügyi és  Kelemen Hunor művelődési miniszter elleni, nemzetféltéstől hangos bírálatok esetében. Ezek – és Paleologu felvetése – egyaránt annak a román áldilemmának az eklatáns példái, hogy vajon a Romániában élő magyarok kellő mértékben lojálisak-e a román államhoz?

Persze a lojalitás ismérveit nem határozzák meg, csupán azt pedzegetik, hogy ha valaki nem román, akkor nem lehet ugyanolyan jó polgár és ugyanolyan hatékony vezető, mint a többséghez tartozók. A magyar tisztségviselők – de gyakran az egyszerű polgárok – feje fölött így még ma is folyamatosan ott lebeg a hazaárulás gyanújának Damoklesz kardja. Az senkit sem érdekel, hogy ugyanúgy dolgoznak, adóikat és járulékaikat ugyanúgy fizetik, valamint reggelente ugyanúgy nem éneklik el a román himnuszt és nem vonják fel a kék-sárga-piros lobogót házuk udvarán, mint a románok 99,9 százaléka.

Az is csak keveseket izgat, hogy ha egy állam mindenáron lojalitást vár, azért cserében adnia is kell valamit. Annál, hogy megtűrnek, és hogy a hivatalokban őshonos nemzeti közösségként ugyanúgy jogunkban áll románul beszélni, mint a többségieknek, értelemszerűen több kell. Például az önrendelkezés különböző formái meg az, hogy a központi vezetés ne szipkázza el a különböző régiókból a jelentősebb befektetőket azzal, hogy bizonyos mértékű forgalmon felül székhelyük Bukarestbe költöztetésére kötelezi őket. És persze az is, hogy az azonos történelmi-földrajzi múltú megyéket sorolják azonos fejlesztési régióba. Egye fene, ne etnikai alapon, hanem – ahogy Paleologu fogalmazott – a jóérzés okán. Ez esetben jóval kevésbé lenne kérdéses, hogy kihez és mennyire vagyunk lojálisak.