2012. július 25., 09:452012. július 25., 09:45
Az orvosnál úgysincs miért nógatni-bökdösni a sort, hiszen minden betegnek szíve joga olyan részletesen elmondani a bajait, amilyen részletességtől gyógyulást remél. Az orvosnak pedig ugyebár benne van az esküjében a kötelező segítségnyújtás. Egyszóval ülünk és várunk, s bár nem vagyunk sokan, az idő egyre telik. Egyszer csak betipeg a közös térbe egy hölgyike, jó nagy zajt csapva tűsarkaival a cementen. Felkapom a fejem: mit keres a tűsarok a sajgó hátú-lábú-csípőjű idősebb nők között? Biztosan továbbmegy majd más rendelő felé – gondolom, de nem.
Kezében valami nagyobb reklámkartonnal egy röpke pillanatig megáll az előtt az ajtó előtt, ahová többen is várjuk a bebocsáttatást, aztán se szó, se beszéd, bemegy. Mire észbe kapnék, már bent van, és hallhatóan nem zavarja, hogy az orvosnő éppen vizsgál valakit, fennhangon mondani kezdi az említett kartonnal kapcsolatos szövegét. Elég sokáig szóval tartotta a doktornőt, de aztán kilibbent. A legközelebb ülő betegtárssal összenéztünk, és nyilvánosságra hoztuk véleményünket a genetikailag kódolt jóérzés-pofátlanság ellentétpárról.
A nőcske nem szólt semmit, pajzsként maga elé tartva kartonját befordult egy másik folyosóra. Csakhogy nemsokára megjelent, láthatóan a mi rendelőnk betegeihez tartozó idősebb nő, aki nem látta értelmét beülni a libasorba: egyenesen az ajtó felé tört. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül: bajaimat meghazudtoló gyorsasággal mellette termettem, és jeleztem, hol a sor vége. Csak kérdezek valamit, mondta sértett hangon, és már bent is volt. Mondanom sem kell, hogy az a bizonyos „csak valami” jó sok percbe telt. Ő is megkapta a jóérzésről szóló duettünket, ő sem válaszolt.
A várakozó társam végre bemehetett, utána pedig én következtem. A doktornő mosolyogó kérdésére, hogy mi bajom, kis híján azzal kezdtem: fene nagy jólneveltségem miatt (ismételten) libának érzem magam. De még időben rájöttem, hogy ez itt nem illemtanóra, nem is lélekidomári rendelő, itt csak a beteg csontokat próbálják orvosolni. Csak közben ránk ne törjön egy magát valakinek képzelő, érzéketlen kis akárki!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Látogatottsági adatok