2011. február 04., 10:382011. február 04., 10:38
Megírom tehát a barátomnak: teljes mértékben igazat mond. Mert én is román óvodába és öt évig román iskolába jártam – mert nem volt más –, aztán amikor a körülmények lehetővé tették, magyarul mentünk tovább. A tizennégy éves ágostonfalvi leckének köszönhetem, hogy az átlagosnál jobban használom a román nyelvet, az átlagosnál jóval könnyebben meg tudom érteni a mást, és meg tudom értetni magam. Amiért hálás vagyok. A buta elmélet pedig – miszerint magyar gyermek tanuljon csak román iskolában, mert úgy könnyebben érvényesül – azért valóban buta, mert sok magyar szülő él vele, s a gyermeke mégsem jut semmire. De arra igen, hogy az óvodai és iskolai évek során, emiatt pedig később igen nehezen, vagy egyáltalán nem találkozik a mi magyar nyelvünk és kultúránk éltető forrásaival. A barátomról tudni kell, s ezt is megírom neki, hogy romániai magyar gyermekként nem azért érvényesült jobban, mert román iskolába járt, hanem azért, mert volt hozzá esze, tehetsége, szorgalma, akarata, komolysága és kitartása. Másfelől: mindamellett, hogy a líceumot román nyelven végezte, magyarságát meg tudta őrizni, tudja, hogy kicsoda, hogy hol a helye, sőt az erdélyi magyarság érdekében is sokat tett. Az óvodában és az alsóbb iskolákban magyar nyelven tanult, megrakta tehát az alapot, és nincs szüksége magyarigazolványra ahhoz, hogy hovatartozását bizonyítsa. Az ő példájával azért nem lehet cáfolni a szóban forgó „buta elméletet”, mert sajnos a sokból csak nagyon-nagyon kevesen gondolkodnak és tesznek úgy, mint ő. S megírom neki: senkit sem szeretnék megsérteni, de attól tartok, hogy mind a vegyes házasság, mind a más nyelven való tanulás igen erős tényezői a nemzeti identitásvesztéshez vezető folyamatnak. Szeben megyében, Nagydisznódon, sőt a Székelyföld Brassó megyei peremén, Kőhalomban is találkoztam olyan ízig-vérig székely-magyar, Udvarhelyszékről odatelepedett családokkal, amelyekben ottjártamkor a telepes nagyszülők még kiválóan, otthoni tájszavakkal ízesítve hibátlanul beszélték, a gyermekek viszont már rettenetesen törték, az unokák pedig egyetlenegy szó erejéig sem ismerték a magyart. Pedig a nagydisznódiak esetében mindhárom nemzedék egyazon udvaron, egyazon fedél alatt él!
És egyazon fedél alatt él az a kolozsvári magyar család is, amelyben Mama a kincses városból, Tata a Székelyföldről való, fiuk asszonyostól magyar, az unokák úgyszintén, de midőn a leány román fiúhoz ment férjhez, a dédapróságok ott már csak román szót hallanak. És Dédmama, Dédtata rögtönzött házi magyarórái rendre falra hányt próbálkozásoknak bizonyulnak.
Lám, hogyan zajlik a beolvadásunk, ezekből a családokból két-három nemzedéken át úgy tűnik el a magyar szó, a magyar identitás, hogy észre sem veszik. Megírom a barátomnak tehát: érezned és értened kell, hogy kevesen vagyunk és fogyunk; nem engedhetjük meg magunknak a lustaság és a tunyaság fényűzését. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne nyúljunk annak a szülőnek a hóna alá, akinek nincs elég pénze, hogy otthonától messze iskolában taníttassa magyarul a gyermekét, mert odahaza nincs ahol. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne biztassuk a csüggedőt, hogy ne győzzük meg a lemondót: vállald a keresztet, mert közösen hordozva könnyebb az. És nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne értessük meg a románokkal: mindez nem ellenetek, de értünk szól.
Végezetül megírom a barátomnak: abban egyetértek, hogy az érvényesül könnyebben, pontosabban, annak nyílnak lehetőségei, aki nyelveket beszél. És aki úgy általában: tud. Sajnos a politikai hátteres utalása is helyénvaló, bár mikor nem volt ez így? De azt is látnia kell: neki sem, nekem sem kellett politikai háttér, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk. Azt hiszem, egyikünknek sincs szégyenkeznivalója. És mindketten tudjuk, hol a helyünk.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.