2010. április 30., 11:542010. április 30., 11:54
A közállapotok itt is hasonlóak a székelyföldiekhez: előfordul, hogy a vidéki, kisvárosi gyerekek legfeljebb akkor hallanak román szót, ha felutaznak Nagyváradra, a köztereken magyar szobrok és emlékművek, az üzleteken kétnyelvű feliratok láthatók. Sőt abban is hasonló a helyzet a székelyföldihez, hogy az infrastruktúra itt is ugyanolyan lerobbant.
Ha tehát arról van szó, hogy a Székelyföld önrendelkezését szeretnénk elérni, akkor az Érmellék is ugyanilyen joggal jelentkezhet be az autonómia valamely formájáért. Nem titok, hogy – amellett, hogy jórészt szimpátiával figyelik a székelyföldi autonómiaküzdelmeket – a partiumi magyarok azért némileg háttérbe szorítva érzik magukat. Éppen ezért van itt az ideje a kétpillérű autonómiáról beszélni: ha az érmellékiek – politikai szimpátiától függetlenül – úgy gondolják, hogy valóban bizonyos fajta, a régió sajátosságainak megőrzésére irányuló önrendelkezést szeretnének, a két tömbmagyar közösségnek össze kell hangolnia önrendelkezési követeléseit, hiszen önmagában sem a székely autonómia nem jelent kellő mozgósító erőt a Partium számára, sem fordítva.
Együtt viszont erősebb lehet a hangjuk, és az elérendő cél érdekében követendő stratégia kidolgozásában is hatékonyabbak lehetnek. Egyértelmű az is, hogy az önrendelkezés egyetlen régió számára sem lehet öncél, világosan meg kell fogalmazni, hogy ha szükség van rá, akkor mi az, amiben előbbre viheti a vidéket. Dőreség olyan „Kis-Magyarországokban” gondolkodni, ahol majd mi leszünk az urak, a románok meg az elnyomott kisebbség. Az önrendelkezés célja az, hogy kereteket teremtesen egy olyan politika számára, amely a helyi igények ismeretében, helyi szinten hozza meg azon kulturális, oktatási, infrastrukturális fejlesztésre vonatkozó döntéseket, amelyeket egy távoli központ hivatalnokai nem tudnának kellő empátiával kezelni, viszont az összes ott lakó életminőségét javítják. Függetlenül attól, hogy valamely többség vagy kisebbség tagjai.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.