Késik a gyógyír. Felépül még a beteg?

Pedig a reformok olyanok, mint az orvosi kezelés: a betegség minél korábbi stádiumában elkezdik, annál gyorsabb a gyógyulás, s minél tovább odázódik, annál jobban súlyosbodnak a tünetek, és annál fájdalmasabb a gyógyulás. Ha egyáltalán van remény a gyógyulásra.

Már az 1990-es év megmutatta, hogy mennyire működésképtelenek a mesterségesen felduzzasztott mamutvállatok. Sok helyen ugyan próbálták még lélegeztető­gépeken tartani a gyártósorokat, de gyorsan kiderült, olyan súlyos az agykárosodás, hogy a többi szerv hiába lenne életképes, a beteg soha nem lesz már a régi, így az eutanáziát választották. Eutanáziának vagy inkább gyilkosságnak minősült a privatizáció is, ami a néhány kivételt leszámítva, olyan ágazatokban is „kivégezte” a gyártást, amelyek egy kis korszerűsítéssel piacképesek maradtak volna. Természetesen több ezer alkalmazott helyett lehet mindössze néhány százzal, de legalább lehetne igazi termelés is, nemcsak a lohnrendszer lenne sok helyen az egyetlen gyártási forma, ami valljuk be, túl sok hozzáadott értéket nem termel.

Persze van néhány sikertörténet is, de azokról majd máskor, most ugyanis a csúfos kudarcok határozzák meg a közbeszédet. Vegyük például a postát. Szolgáltatásainak rendszeres „haszonélvezőjeként” mindössze annyit mondhatok: olcsó húsnak híg a leve, egy levél két hetet is elutazgat – ki tudja merre – Nagyváradtól Csíkszeredáig, a csomag pedig, ha három nap alatt meg is tenné az utat, sokszor mindössze értesítést hoz a postás, hogy hova menjünk utána. Arról már nem is beszélve, hogy a munkaerőhiány – vagy a sokan a bukaresti irodákban, kevesen terepen elv – miatt Várad egyes városrészeiben ritka, hogy délután öt előtt házhoz érne a napi sajtó. Ezért van tehát, hogy a drágább, de biztosabb és gyorsabb futárszolgálatot használom immár, amikor csak lehet. (Kár, hogy újságterjesztésben még nem utaznak.)

Ugyanígy az egészségügyi ellátás terén is egyre többen fordulnak a magánklinikákhoz, amelyek közül egyre többen figyelembe veszik a befizetett állami egészségbiztosítást is, így csak a különbözetet kell kifizetni, ami ugyebár sok esetben nem több a még mindig divatos borítékokban szétosztott összegeknél. A szolgáltatás minősége között – legyen szó a technológiáról vagy az emberi erőforrásról – a tapasztalatok szerint sok esetben ég és föld a különbség. (Tisztelet természetesen a kivételeknek, akik a gyatra állami fizetések és felszerelések mellett is még itthon próbálnak gyógyítani).

Azt, hogy mi lesz a mostani sztrájkok pontos kimenetele, nehéz lenne megjósolni. Azonban hiába technokrata névlegesen a kormány, ha a miniszterelnök már kifejezte pártpreferenciáit, drasztikus megoldásokra tőlük már nem számíthatunk. Így minden valószínűség szerint csak újabb kompromisszum várható, ami csak tovább nyújtja az agóniát, illetve egy vagy inkább több ígéret születhet, hogy a december 11-ei választások után majd mindenki jól megoldja. Mint eddig.