2012. szeptember 25., 09:172012. szeptember 25., 09:17
A tegnapi fejlemények alapján olyan látszata van a dolognak, mintha a bulvártévé-tulajdonosból pártelnökké avanzsált politikai kalandor, Dan Diaconescu populista pártja létrehozása utáni második legnagyobb performanszát adta volna elő. Úgy tűnik, esze ágában sem volt megvenni az Oltchimet, viszont azáltal, hogy szinte irreálisan magas vételi ajánlatot tett, kikerült saját zsebcsatornájának képernyőjéről, és az országos sajtó kameráinak és teleobjektíveinek kereszttüzében játszhatta saját színjátékának főszerepét.
Könnyen előfordulhat, hogy ő maga lepődött meg a legjobban azon, hogy megnyerte a privatizációs pályázatot, ennek tudható be, hogy tegnap, kétes ürügyekre hivatkozva, visszatáncolt. Úgy viselkedik, mintha arra készült volna, hogy kizárják a pályázatból, ennek nyomán pedig azáltal próbált volna politikai tőkét kovácsolni, hogy megvádolja a kormányt: azért zárta ki, mert attól fél, a pártja népszerűsége túlságosan is megnőtt volna, ha hagyják, hogy ő mentse meg a csődközelbe jutott céget.
Nem szerepelt azonban jobban a kormány sem. Felfoghatatlan, miért nem kértek a jelentkezőktől garanciákat arra nézvést, hogy valóban rendelkeznek-e a vásárláshoz szükséges öszszeggel, illetve hogy miért nem fújták le a folyamatot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy kevés a korrekt tranzakció esélye. Hagyták, hogy bohózatba fulladjon a folyamat, ami – azáltal, hogy blöffölésen kapták – kiiktathatja a választási versenyből az egyik veszélyesnek gondolt ellenfelet.
Ha ilyen megfontolásból történt, ha csak egyszerű dilettantizmusról van szó, a kormányoldal ismét leszerepelt. Ahogy az ellenzék is, hiszen a most ordenáré módon gyalázkodó PDL sem tett semmit az Oltchimért kormányzása idején. Hogy az Oltchim-mizériának van-e nyertese, még nem világos. De hogy vesztese van – az Oltchim alkalmazottai, valamint az ország hitelessége, ennek nyomán pedig minden állampolgár – az bizonyos.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.