Jövőbe néző

Azt mondja, hogy a gyermekei kint élnek Nyugaton, többször volt náluk látogatóba, mindenük megvan, ételük, italuk, albérletük, kocsijuk, állásuk, zenegépük, televíziójuk, digitális fényképezőgépük, szintén digitális kézikamerájuk, hordozható számítógépjük, minden. S azt mondja, hogy aki csak teheti, ne tétovázzon, hanem szedje a sátorfáját, mert mindenkinek csak egy élete van, amit ne itthon, ebben a nyüves országban töltsön el vagy le, hanem Nyugaton, civilizált körülmények között. Azt mondja, hogy milyen kár, hogy már ő is az ötödik iksze küszöbén jár, különben ő sem maradna tovább. Amikor még ő is fiatal volt, nem mehetett Nyugatra, az ismert körülmények miatt, s itthon különben is jól megvolt, munkahellyel, fizetéssel, állami lakással. Kocsija igaz, hogy nem volt, ma sincs, de csak azért nem, mert soha nem szerezte meg a jogosítványt.

A másik barátom, hogy nagyon helytelen és káros a szemlélete. Azt mondja, hogy csak csínján a Nyugat-imádattal, mert ott sincs kolbászból a kerítés, s különben sem mind arany, ami fénylik. Nyugaton sincs mindenkinek jó fizetése, és nagy nyugdíja. Mert egyrészt mára a Nyugat is lényegesen átalakult, és a hetvenes évek majdhogynem fényűző és pazarló jólétének vége, ők is meghúzzák a nadrágszíjat, ők is megdolgoznak a jó bérért, és ők is alaposan meggondolják, hogy mire mennyit költsenek. Ez a másik barátom is nagyjából a mi évjáratunk, tehát az ő gyermekei is a huszonévek közepe felé járnak, az önálló élet, a családalapítás, a jövőépítés elején. Vagy legalább a küszöbén. Azt mondja, vagy húsz évvel ezelőtt volt, hogy egyik munkatársa avval dicsekedett: ha a gyermekeit megkérdik, hogy jó gyermekek-e, azt felelik: ők magyarok. Azóta a lurkók felnőttek, és Nyugaton élnek, olykor hazajönnek a digitális fényképezőgépeikkel, szintén digitális kézikameráikkal, hordozható számítógépeikkel, mindentudó zsebtelefonjaikkal és fordjukkal, de mihelyt hazulról visszamennek, megint albérlők, és gürcölnek tovább, mint valami rabszolgák. S miközben állandóan sóvárognak a Hargita, a borvizek, a Szent Anna-tó, az Olt, a Maros, a Szamos és a falu pataka után, önigazolásukra mindenféle mondvacsinált indokokat találnak ki.
Mondom nekik, hogy annak idején engem is csábítottak. Gyere, faragjál székely kaput, bölcsőt, bútort, hamar milliomos leszel, állampolgárságot kapsz, telket vásárolsz, házat építesz, a gyermekeidnek nem kell románul megtanulniuk, s nem kell attól tartanod, hogy egyszer majd, valamelyik utódod nevéről leesik az ékezet, netán beolvad. Nem engedtem, itthon maradtam, a szélesebb értelemben vett szülőföldemen, amivel nem is dicsekszem, s amire nem is panaszkodom; és ez immár így is marad. Amúgy legyen, nem bánom, ha a fiatalabbja szétnéz a nagyvilágban, s azt még kevésbé, ha némi pénzecskével jön haza. Ételt, italt, kocsit, állást, zenegépet, televíziót, digitális fényképezőgépet és kézikamerát, hordozható számítógépet, mindentudó zsebtelefont itthon is lehet már venni. Telket is, téglát is, követ is, fát is.