2011. január 13., 10:002011. január 13., 10:00
A művészek viszont másak, és merem állítani: csakis a nagy művészek, nem a feltörekvők, a mellveregetők, az állandó bizonyítási kényszerrel küzdők, hanem azok az igaziak, akiktől nem kell megkérdezni, hogy mikor kezdett zenélni-festeni-játszani, mert magunktól is tudjuk. Nekem az idős művészek a kedvenceim. Nemcsak hatalmas tudásuk és tapasztalatuk miatt, hanem azért is, mert egy olyan típusú derűs nyugalom árad belőlük, ami nem terem meg minden bokorban, és ami a beszélgetőtársat, a riportert is megérinti, hogy az egy percre el is felejti, hogy épp dolgozik.
Persze mindig izgulok az interjúk előtt. Tegnap például a nyolcvanötödik évét betöltött Kristófi Jánost kerestem meg enyhén szorongva, nehogy valami egetverő butaságot kérdezzek a legidősebb és legszeretettebb nagyváradi festőművésztől. Az ajtócsengő nem működik, telefonálnom kell, kijön értem a kapuba. Ősz szakálla fölött állandó mosoly, három kutyáját erélyes hangon utasítja rendre. De azért elmondja, melyik a jó pocfogó, s melyik őrzi a házat. Az ódon belvárosi polgári ház szűk és sötét előszobájából méretes zöld ajtó vezet a nappaliba. A félhomályban körös-körül szekrények, nehéz, faragott bútorok, festőállvány és persze rengeteg kép.
Az agg mester három karosszéket is egymás mellé húz, hogy arra üljek, amelyik tetszik. Felesége a szobában figyeli az interjút – mikor tíz gyerekükről kérdezek, egymásra nevetnek. Nyitókérdésemre csapongani kezd, meg is rémülök, mire számítottam? Hogy lesz ebből interjú? Szép lassan helyrezökken aztán a gondolatmenete. Rosszul hall, ezért hangosan kérdezek, de sokszor már kérdeznem sem kell, elébe megy. Így szokott ez lenni.
Mindenről véleménye van, szinte állandóan csukott szemmel magyaráz, és engem egyszer csak megszáll az ő nyugalma. Kuporgok mellette egy diktafonnal, és arra gondolok, milyen furcsa, hogy az, ami számára megszokott gondolat, amit talán minden tanítványának elmondott már, hozzám mintha a múltból szólna. Mintha magam is egy valahogyan megmaradt múltfoltba léptem volna, amikor a házba benyitottam. Kifelé is elkísérnek a kutyák, ő pedig még a kapuban is mesél. Kár, hogy nem hagytam nála a diktafont egészen holnapig.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.