2009. december 15., 09:462009. december 15., 09:46
Egyrészt tény, hogy Katalónia irigylésre méltó helyzetben van, hiszen az 1978-as alkotmány értelmében széles körű önrendelkezést élvez, ugyanakkor az is tény, hogy egy olyan, mintegy ötmilliós nemzetről van szó, amely a magas szintű autonómia ellenére sem rendelkezik saját állammal.
Márpedig a független Szlovénia, Horvátország és Szlovákia megalakulását követően kevesebb mint húsz, a koszovói függetlenség kikiáltása után pedig alig két évvel nehéz szilárdan álló érvet találni arra, miért ne illetné meg a katalánokat az a jog, hogy önálló nemzetként önálló országban éljenek. (Nem véletlen, hogy épp ezért Madrid még ma sem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét).
A mostani népszavazás még csak „játszadozott” a teljes függetlenség gondolatával – de ennek a játéknak komoly a tétje. A szervezők ezzel kívánják ráébreszteni Madridot, hogy a ’78-as keretek szűknek bizonyulnak: azért cserében, hogy Katalónia ne törjön a teljes függetlenségre, szükséges a katalán nemzet elismerése és a decentralizáció fokozása, akár egészen addig a szintig is, hogy a katalán területek immár ne az egységes spanyol állam részeként, hanem Spanyolországgal konföderációt alkotva működjenek tovább.
Persze számunkra nem a mostani, függetlenségről szóló népszavazás szolgálhat mintául, hanem az, ahogy a katalánok a 19. és a 20. század során példás nemzeti összefogással, a gazdag polgárság, az értelmiség és az egyszerű polgárok együttműködésével fenntartották és fejlesztették a katalán kultúrát, majd szintén egységes fellépéssel kikényszerítették a történelmi jogra épülő autonómiát.
A katalán példa jelzi: az önrendelkezést elidegeníthetetlen jogának tekintő, annak közös cél mivoltát egységesen elfogadó és érte következetesen küzdő közösség kitartó politikai erőfeszítése képes legyőzni az egységes nemzetállam utópisztikus mítoszát.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok