Harmincas

Azt hiszem, nagyjából ugyanakkora hiúság lenne azt hinni, hogy minden ismerőst kedve szerint tudunk megajándékozni, mint megfésülködni zuhanó liftben. Nemrég ellátogattam egy bevásárlóközpontba, és akaratlanul leragadtam a játékrészlegen. Nem mintha nem tudtam volna leküzdeni a bennem lakozó kisgyerek csodálkozó rajongását, de az ott látott egyes darabok groteszksége mégis csodálatraméltó volt.

Műanyag gitárok, amelyek puszta érintésre eszeveszett szólóba kezdenek, elvarrt plüssállatok és olyan játék babák, amelyektől én is megijednék. Torz arcok. Gonosz tekintetek. (Persze nekem már az is fura volt, mikor először kezdték el reklámozni a játék bébit, amelyik kakál.) Tulajdonképpen szórakoztat a játékgyártó cégek (gondolok itt elsősorban a távolkeletiekre) perverzsége. Mégis furcsa, ha egy ízléstelenül rózsaszín maci a hasán lévő szívecske érintésére basszus hangon kezdi el üvöltözni, hogy „I love you!”, vagy ha az ordító arcú indián harcos szemen lő a kis műanyag dárdájával, amikor megpróbálod levenni a polcról.

Sráckoromban volt egy bohócfigurám. Valójában nem szerettem. A szemeit úgy sikerült felfesteni, hogy egy halott szemeire emlékeztettek. Így aztán anyám rendszeresen leszidott, ha cipősdobozba téve elástam a kertben, és kis keresztet helyeztem el a parányi hanton. Szerettem a karácsony esti istentiszteletet, mert hatalmas karácsonyfa várt a templomban (mert ugye oda mindig hamarabb érkezett a Jézuska), és sötétben kellett hazamenni. Meg aztán az úton odafelé ilyeneket lehetett hallani a nagyszülőktől, hogy „Viselkedj rendesen, mert ha beszélgetsz a templomban, a pap bácsi hozzád vágja a zsoltáros könyvet”.

Ezt mulatságosnak találtam. És persze mire hazaértünk, a Jézuska már meghozta a karácsonyfát meg az ajándékot. Már nem ilyen egyszerű. A Jézuska csak a kisgyerekekhez jár, én pedig mehetek beszerezni az ajándékokat. A harmincassal.