Azért fantasztikus a sportért rajongók világa, mert ott mindenki egyenlő mértékben üvölti rekedtre magát szeretett csapatának, játékosának szurkolva, s az elkeseredés is rokonlelkekké alakít a kedvenc veresége esetén. Így van ez, mióta világ a világ, egészen mostanáig.

Djokovics ausztráliai belépési ügye lehetett volna egy a sok közül, hiszen akkor sem lett volna visszhangtalan az eset, ha a világsztár otthon felejti az útlevelét, s ezért kioktatják őt a szigetország határőrei. Csakhogy most a mindent eluraló koronavírus világában élünk. Mindenki a járványszűrőn keresztül mérettetik meg. Vírustagadó? Hivatásos rettegő? Mániákus óvatoskodó? Oltásellenes? Felelőtlenül utazgat járványidőben? Nem tetszenek neki a korlátozások? Kevesli a szigort? Rendesen hordja a maszkot? Kilóg az orra? Egymást lessük, legjobb barátainkról is gyorsan ítélkezünk a járványhoz való hozzáállása okán. Ilyenné vált az életünk, s csak bízhatunk benne, hogy nem tart sokáig ez az egész.

És akkor jön Djokovics. Kiderül róla, hogy nincs oltása. Sőt, állítólag egyenesen oltásellenes. A családja is az. A világ egy részénél ez már elég a teniszcsillag eddig felépített szobrának lebontásához. Bevallom, nekem is rosszul esett kissé, amikor kiderült Djokovics minimum kétkedő hozzáállása a vakcináláshoz. Most pedig kiderült, valótlan nyilatkozatot tett – állítólag az ügynöke – azon az utazási űrlapon, amit az Ausztráliába érkezése előtti tartózkodásáról kellett kitöltenie.

Méretes közhely, hogy egy sportolót nem az eszéért szeretünk, ilyen-olyan döntései hidegen hagynak, ha közben csodát művel a pályán, de mégis. A járvánnyal való packázást valahogy nem éreztem méltónak Djokovicshoz, vagányságához. A csalódás gyorsan elmúlt, hiszen összességében mit számít a szerb zseni járványügyi tévelygése utánozhatatlan tehetsége mellett? A Djokovics ügye körül zajló felhajtás nem a sportolóról szól. A járvány- és oltástagadók tulajdonképpen vicces összecsapása ez az orvosokban, tudományban bízókkal. A szerb sztár a vakcinaellenesek jelképe lett, pedig erre cseppet sem vágyott. Eközben a választásokra készülő ausztrál miniszterelnök, az „ausztrálok” váltak a „normalitás”, a rend, a felelősség felkent papjaivá. Ilyen világban élünk, kár is csodálkozni a kialakult szembenálláson, az új sztereotípiákon.

Mégis van ennek a történetnek egy minket, kelet-európaiakat is érintő vetülete, amiről azért érdemes szót ejteni. Meggyőződésem, hogy az eljárást, a hosszú órákig tartó vallatást, a lekezelő nyilatkozatokat, a migránsszálló vendégszeretetét nem érdemelte volna ki az ausztrál hatóságoktól egy „Nyugatról” érkező világsztár. Függetlenül attól, hogy végül kinek van igaza, s ki hazudik ebben a történetben, Djokoviccsal szemben nem csak az állítólagos jogot érvényesítették Ausztráliában, hanem szabályosan megalázták. A kontinensnyi szigetország hatalommal rendelkező percemberei úgy gondolták, majd mi megmutatjuk ennek a sehonnai, kelet-európai, valami Szerbia nevű helyről érkezőnek, hogy mi a civilizáció. Az ausztrál hatóságoknak nem lett volna bátorságuk ugyanezt megtenni egy némettel, franciával, amerikaival, brittel. S ha csak ezt a részletét nézzük a régiónkbeli teniszcsillag körül zajló cirkusz igazságtartalmának, akkor engedjék meg, hogy hirtelen felindultságomban azt kiáltsam: hajrá, Djokovics!