2010. július 09., 10:362010. július 09., 10:36
Lassan előtűnnek bútoraim, az ágy, a szekrény, polcok, egy asztal. Szék nincs. Az ablakhoz megyek, kitárom, hideg szögek hullnak a lábamra. A kalapba nyúlok, előhúzok egy papírfecnit, széthajtogatom. „Méz” illatát érzem, a ruhám hozzám tapad, méhrajok törnek elő a polc könyvei mögül, elborítanak. Zümmögő burokban vagyok, szemem, szám összeszorítom, arcomon ízelt lábak hagynak nyomot, elimbolygok a falig, a vakolat puha szivacsréteg, beszívja a lélegzetemet, már tudom, hogy ez csak hallucináció. A méhek egyszerre felrepülnek, kizúgnak a nyitott ablakon, faágaknak, kerítéseknek csapódnak, nagy bálnahasak úsznak el az égen, mintha egy óriási akvárium lenne alulnézetből. Az ajtón valaki kopog, de aztán meggondolja magát, hallom a távolodó léptek zaját. Tintát öntök óraüvegbe, az ujjamat belemártom, kék vizet festek vele egy borospohárba.
Néha távoli csörömpölést, kiáltozást hallok. Ilyenkor a cetlin ez áll: „Gyűlölet”. Máskor nem hallok semmit, mintha vatta lenne a fülemben. Ekkor a kalapból elővont papírszalagon ez a felirat olvasható: „közöny”. A legtöbbször azonban ez áll a papíron: „Miért?”. Ilyenkor arra gondolok, hogy miért kell értelmetlen versenyeket szervezni a nagyvilágban. Miért van szükség például cseresznyemagköpő versenyre? Mi értrelme van időt és energiát fektetni abba, hogy valaki megtanulja a legmesszebbre köpni a cseresznyemagot? Mi az isten értelme van annak, ha tökéletesen értelmetlen, sőt idióta rekordokat állítunk fel? Mi az isten értelme van egyáltalán annak, hogy „cseresznyemag”, annak, hogy „köpő”, vagy annak, hogy „verseny”? És miért kell mindennek értelmet keresni?
A kalapba nyúlok, elővonok egy cetlit, széthajtogatom. „Telefoncsörgést” hallok, az íróasztalhoz lépek a fekete készülékhez, amelyet eddig sosem láttam. Felveszem és belenyögök egy hallót, de a túloldalon már letették. Ellépek az asztaltól, de a készülék ismét csörögni kezd. Visszamegyek, felveszem, de nem szólok bele. „Halló” – hallom a vonal végén a saját elfojtott hangomat. Rémülten csapom le a kagylót. Ez is csak egy nyomasztó álom a sok közül. Az ajtón valaki kopog, de mintha meggondolná magát, távozik. Hallom a távolodó léptek zaját, ahogy valaki végigmegy a folyosón, majd elindul lefelé a lépcsőn. Amit egyszer a kalapból kihúztál, az biztosan megtörténik. Egyetlen papírszeletet, egyetlen szót sem lehet viszszadobni. Lassan alkonyodik, fekete macskák bújnak elő a fehér falból, dorombolva letelepednek a sarkokba, a bútorokra. Végül néhányan közel merészkednek hozzám, felugrálnak az ölembe, rátelepszenek a lábfejemre, a nyakamra. Tintát öntök óraüvegbe, telerajzolom a poharam, tapogatózva nyúlok érte a sötétben. Az ablakban a hold egy nagy kerek altató, lenyelem, és már azt álmodom, hogy az ég egy nagy sötét akvárium alja, megreped, és egész városokat áraszt el. Az akvárium repedésén nagy fekete halak is kipottyannak néha, majd betévednek egy-egy elárasztott házba, és akit ott találnak, az örökre velük fog úszni hatalmas, föld alatti folyamokban. Ez a törvény: az embernek hazája nem lehet halaknak hazája. Aki hallal alszik, hallá lesz.
Felébredek, és egyből a kalapba nyúlok. Elővonok egy papírcetlit, széthajtogatom. „Világosság” van a szobában. Egyes szavak folyton ismétlődnek. Felkelek, felöltözöm, és kapkodva indulok, hátha még nincs késő valamire. Bezárom az ajtót magam mögött, de nem lépek el tőle. Nem tudom miért, de bekopogok, aztán – mintha meggondolnám magam – elindulok a lépcsőn lefelé.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.