2010. április 14., 10:162010. április 14., 10:16
Eljött a várva várt hétfő reggel, aztán az ebédidő is elmúlt, majd a nap is lement, a villanyszerelő nem jelentkezett. De nem jelentkezett sem másnap, sem harmadnap. Aztán amikor felhívtam ővillanyszerelőségét, és arról érdeklődtem, hogy mégis melyik hétfőre ígérte látogatását, sértődötten szabadkozott. Szóval, ilyenek vagyunk mi, udvarhelyiek, persze minden tiszteletem a kivételnek. És ezt a késést nemhogy megszokni nem lehet, de időnként kifejezetten zavaró is tud lenni.
Történt ugyanis, hogy a minap kikapcsolódásként egy színházi előadásra ültem be, ami persze késve kezdődik, mert a látogatók az utolsó pillanatban érkeznek. Mondhatnám, már ezt is megszoktuk. De az kifejezetten idegesítő volt, hogy a kezdés után 10–20 perccel is még bebotorkált egy-egy „véletlenül” elkésett látogató, aki nemcsak azt a 100 embert zavarta, aki időben megérkezett és már átadta volna magát az előadás élményének, hanem a színészt is, aki minden tudásával és tehetségével azon dolgozott, hogy a nézőt kirántsa a földi problémái közül, és másfél órára a színművészet világába repítse.
Sokszor elgondolkodtam, hogy ezek a későkásák vajon egy fikarcnyit sem tisztelik embertársaikat? Mert mennyivel szebb lenne úgy hazamennie Későkásának, hogy eldönti: inkább megnézem máskor teljes egészében ezt az előadást, mint most a felétől kezdődően, ráadásul úgy, hogy mindenkit megzavarok. Vagy ezek az emberek arra várnak, hogy a kulturális intézmények olyan döntést hozzanak, hogy a későket ezentúl visszafordítják az ajtóból? De az is érdekes megoldás lenne, ha a kezdés után minden későn érkező fejére piros festék ömlene a bejáratnál, hogy majd az előadás végén tudjuk, kinek köszönhetjük a zavarást. Talán így mindenki megtanulná tisztelni embertársai kikapcsolódásra fordított idejét és a színészek, előadóművészek több hónapos vagy éppen többéves munkáját.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
Látogatottsági adatok