Fanyalgók

Néhányan arra is hajlamosak, hogy személyes sértésnek vegyék, ha a kedvencük épp nem nyert semmit, vagy keveset, vagy nem azt, amit kellett volna. Az ideiről például nemrég egy ismerősöm jelentette ki ironikusan: kit érdekel, hogy milyen szörnyű gondokkal küzd egy „szerencsétlen” király? Ezzel eddig semmi gond nincs. Rosszabbak, akik egyszerűen utálják az összes jelöltet, főleg azt, amelyik a legtöbb díjat hozza, és csakis fanyalogni képesek, jobb ötletük egyszerűen nincs. Azok, akiknek egyik jelölt sem tetszett – rosszabb, aki tüntetőleg meg sem nézi őket, mert előre kommersznek gondolja –, amiatt fanyalognak, hogy az egész úgysem jelent semmit, legalábbis szakmailag.  Megkérdezhetnénk, miért elégedetlenek, ha valóban így van, pedig a válasz egyszerű.

A helyzet ugyanis az, hogy tetszik, nem tetszik, az Oscarnak még mindig a lehető legnagyobb a presztízse az összes filmes elismerés között. Vitatkozhatunk arról, hogy a presztízst, a mítoszt a mozik és a DVD-forgalmazók igyekeznek fenntartani, amikor a plakátokra vagy borítókra rányomtatják a szobrocskát, vagy a bulvárlapok segítenek, amikor az éves díjkiosztó után hetekig azon csámcsognak, kinek volt szebb ruhája a vörös szőnyegen. Ez mind igaz, de mind csak része az igazságnak. Valljuk be: elenyészően kicsi azoknak a gyenge, értékelhetetlen filmeknek a száma, amelyek a legjobb filmnek járó Oscart nyertek. Persze, bármikor megeshet, és sokszor meg is esik, hogy a másik jelölt kedvesebb volt a szívünknek, vagy úgy érezzük, ez vagy az a rendező már igazán megérdemelte volna a díjat. Ne hagyjuk, hogy a savanyúság, a fanyalgás birtokba kerítsen! Ez a filmélvezet legfőbb ellensége.

Az idei felhozatal mustrálgatása erre a legjobb mód. A tízből nyolc filmet sikerült megnéznem még a jelölések publikálása előtt, mégpedig azért, mert nagyon jók voltak, neves rendezőkkel, nagyszerű színészekkel, és elment a hírük Oscar bácsi nélkül is. Lehet, hogy ez csak a szerencsének köszönhető, de nagyszerű alkotások egytől egyig. És erre bizony nagyon is jó a hatalmas felhajtás meg a vörös szőnyeg: milliók tanulták meg az elmúlt években Darren Aronofsky, Danny Boyle, a Coen testvérek, David Fincher és még sokak nevét. Azt pedig ne felejtsük el: szeretni nem a díjkiosztókat, nem is az Akadémiát, hanem a filmeket kell. Azt meg savanyúan nem lehet.