VEZÉRCIKK – Eltalálták a marosvásárhelyi légikikötő „gépét” az erdélyi reptérháborúban – zuhanás közben nem ártana elgondolkodni azon, kinek használ a Kolozsvárral vívott csata.
2016. november 23., 20:042016. november 23., 20:04
Bár a vidrátszegi létesítmény működtetői az elmúlt napokban mindent megtettek azért, hogy (akár félrebeszélés árán is) tartsák a magasságot, immár egyértelművé vált: levadászták őket. A kilövés tényét a Wizz Air erősítette meg, amely szerdán közölte: nem csupán két napra, majd két hétre költöztette át járatait a kincses városba, hanem legalább egy évig elkerüli a Maros megyei kifutópályát.
A Kelet-Közép-Európában piacvezető, magyarországi székhelyű diszkont-légitársaság kivonulásával gyakorlatilag megáll a – menetrend szerinti – élet a Vásárhely melletti létesítményben, amely úgy próbált harcba szállni a jóval fejlettebb, jóval nagyobb utasforgalmat lebonyolító riválissal, hogy közben még a saját fedélzetén ketyegő bombákat is képtelen volt hatástalanítani. Erre vállalkozott volna az önkormányzati munkában több pofonba beleszaladó Peti András, aki azonban alig hogy elfoglalta – a minden bizonnyal politikai vonalon kialkudott – pozícióját a reptérigazgatói székben, máris padlót fogott. Pedig a megyeszékhely volt alpolgármestere, jelenlegi városi tanácsos bizonyára nem tehet arról, hogy Bukarestből szalasztott elődjének vezetése alatt elavult, hamis adatokat, paramétereket jelentettek a kifutópályáról, illetve arról sem, milyen munkakörülmények, konfliktusok közepette dolgoztak az alkalmazottak.
Nem tudni, hogy a repülésbiztonsági szabályoknak ellentmondó adatokra miért pont az új igazgató kinevezése után derült fény, tény azonban, hogy a vidrátszegi irányítótorony „ledöntésének” leginkább a „szomszédban”, Szamosfalván örülnek. A Kolozs Megyei Tanács ugyanis hosszú évek óta – pereket is nyerve – mindent megtesz, hogy szárnyát szegje a régiós légi uralmát veszélyeztető, szintén megyei önkormányzati fennhatóság alá tartozó vidrátszegi reptérnek. El kell ismerni, nincs nehéz dolga, hiszen a gazdasági erőfölényen túl az is a kincses város mellett szól, hogy Vásárhelyen mostanában nem volt tapasztalható látványos fejlődés az utasforgalom, illetve a befektetések tekintetében. Toldozgatással-foldozgatással pedig nem lehet felvenni a versenyt. A Maros Megyei Tanácsnak (minden rosszban van valami jó alapon) most alkalma nyílik a létesítmény teljes felújítására, ám a közeljövőben nem számíthat hathatós támogatásra, ugyanis a vidrátszegi repülőtér felújítása – nem véletlenül – nem szerepel a kormány 2022-ig beütemezett fejlesztési stratégiájában.
Bár például a Székelyföldről nézve valóban közelebb van Marosvásárhely, mint Kolozsvár, európai viszonylatban, léptékben nagyon kevésnek számít a 100 kilométeres távolság, és mivel a Kolozs megyei létesítmény jóval előrébb tart, nehezen hihető, hogy a vidrátszegi valaha is utoléri a szamosfalvi vadászgépet. Hasonló légierőviszonyok alakultak ki az ország nyugati felén is, ahol – a hagyományos rivalizálás ellenére – Aradon beleegyeztek abba, hogy összevonják a repteret a temesvárival. A két légikikötő kikerül a megyei önkormányzatok hatásköréből, és a szállításügyi minisztérium irányítása alatt „egyesül”, hogy aztán felosszák egymás között a járatokat. Bár ez is egyfajta központosítás, nem biztos, hogy az utasok kárára lesz.
Ugyanis aki már legalább egyszer repült például a kincses városból, megtapasztalhatta, mennyire zsúfolt a váróterem, ezen pedig biztosan nem segít a vásárhelyi járatok odaköltöztetése. A szamosfalvi légikikötő kapacitása is véges, az egyre elérhetőbb áron kínált belföldi és nemzetközi repülőjegyek, a rohamosan növekvő utasforgalom pedig előbb-utóbb rákényszeríti a kolozsváriakat is arra, hogy belássák, szomszédháború helyett mindenkinek jobb közös célt keresve, egyazon flottában hasítani az eget.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.