2010. május 12., 09:502010. május 12., 09:50
Ehhez még hozzájárul néhány tag, aki most éli második kamaszkorát: bár a társadalom elvárja tőle, hogy felnőttként viselkedjék, ő minden erejével küzd még egy utolsó „rúgjunk ki a hámból” érzésért, s közben észre sem veszi, hogy pár éve csak ez hajtja bele a görbe napokba. S ha ez mind együtt van, akkor minden adott egy ingergazdag hétvégéhez. S talán ez mindenkiben ott bujkál, másképp hogy vehettünk volna rá egy Kossuth-díjas zenészt, hogy felvegye a csapat pólóját a színpadon, s mindehhez csak annyit fűzzön hozzá: pörgessük fel a bulit! S a legkülönbözőbb korú és természetű csapattagok egy emberként tomboltak a közönségben.
Szóval így kezdődött múlt héten a diáknapok egy csapat számára, melynek én is részese voltam, s végig azon gondolkoztam, hogy talán a közösségi érzés az egyik legerősebb motorja az ember tenni akarásának, még akkor is, ha az a külsőségekben nem látszik. Mert lehet van, aki nem érti, miért fontosabb inkább utolsónak lenni, mint elveszni a középmezőnyben, vagy miért lényeges egy csocsó-bajnokság első helyezettjének lenni, mikor annyi más program elhanyagolódik. Hát azért, mert egy rendezvényen való részvétel nem kötelező, s ha az események fedik egymást, sokaknak jobban megéri szurkolni a focipálya mellett, mint részt venni egy másik versenyszámban, főleg, ha a nyerni akarás nem fő erénye a csapatnak.
S idén már tizenhetedszer a diáknapok megmozgat ezer embert, akik kibújnak hétköznapi szerepükből, s a versenyzés érdekében tesznek olyan dolgokat, amire sosem gondoltak volna. S a siker azért nem marad el, mert mindenki megtalálja a kedvéhez illőt. Van, akinek az a legnagyobb élménye, hogy bőrdzsekis skinheadeket ugróköteleztet az útkereszteződésben, s van, akit kizárólag a vizes póló érdekel. Akárhogy is, a hatás nem marad el, egy zsákra való történetet összegyűjt, egy másikra való barátot, vagy simán egy olyan hétvégét, amiről nem tud elfogulatlanul beszélni. Ahogy én sem.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
Látogatottsági adatok