2009. november 24., 11:332009. november 24., 11:33
Sokak számára érthetetlen például, mi ragadtatta Crin Antonescut – és persze C. V. Tudort, de tőle már megszoktuk – urnazáráskor tömeges választási csalás emlegetésére.
Egyrészt már a kampány során bebizonyosodott, hogy a liberális politikusra egyáltalán nem illik a băsescui szerep (a jelenlegi elnök a 2004-es államfőválasztás első menetében ugyancsak masszív csalással riogatott, de aztán gyorsan elhallgatott), másrészt vasárnap valóban történtek ugyan kisebb-nagyobb rendellenességek, egy tucat voks megvásárlása, néhány szavazó “választási turistává” avanzsálása azonban semmiképp sem befolyásolhatja az eredményt. (A Btk. hatálya alá eső kihágások a demokrácia velejárói, “teljesen tiszta” választásokra 1989 előtt volt példa, köszönjük, nem kérünk belőle).
Ettől függetlenül az első forduló győztesének egyértelműen a PNL elnöke tekinthető, aki a pártja támogatottságát túlszárnyaló bravúrjával királycsináló helyzetbe küzdötte magát. Băsescunak bemutatott fityisze első látásra megadta a kegyelemdöfést az újabb mandátumra pályázó államfőnek, nagy kérdés azonban, hogy milyen mértékben hallgatnak majd Antonescura vasárnapi voksolói.
Akiknek többsége fiatal, értelmiségi, és köztudottan nem rokonszenvez a baloldallal. Ezzel együtt Băsescunak jelentős bravúrra, nem utolsósorban pedig a Johannis-féle koalíciót überelő, konkrét ajánlatra van szüksége a túléléshez. Az egyik ilyen aduásza volt az egykamarás parlamentről és a honatyák létszámának csökkentéséről szóló, a választásokon résztvevők elsöprő többsége által támogatott kezdeményezése, amelyet a bukaresti politikai elit a jövőben nem söpörhet le az asztalról olyan nyilvánvaló hazugságokkal, miszerint az EU kétkamarás törvényhozást követel.
És ha már liberálisok: az RMDSZ bölcsen tenné, ha hallgatna szabadelvű platformjára, és nem kötelezné el magát egyik jelölt mellett sem. Már csak a referendum (a mostani és a 2007-es is) magyar támogatottsága is azt sugallja, hogy a választók sok esetben egyáltalán nem hallgatnak a “direktívákra”.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.