Elkártyázott reményeink

És még arra sem volt lehetőség, hogy mondjuk tíz kilométeres körzetben bankautomatából – és ilyenkor mindegy, hogy a saját bankunk vagy illetéket kell fizetni – pénzt tudjon felvenni.

Igen, tudjuk, hogy még mindig sokan akadnak, akik ahogy megkapják bankkártyájukra fizetésüket, nyugdíjukat vagy bármilyen más illetményüket, az első saját bankos szimbólummal ellátott automatánál ki is veszik a teljes összeget. De a 18–65 éves korosztályban egyre szélesebb azok köre, akik akárhová is mennek – itthon vagy külföldön –, mindenhol bankkártyával fizetnek, és ha jön az illetékes a szemét- vagy a vízdíjért, akkor szabadkoznak, hogy 10 vagy éppen 20 lej sincs a házban készpénzben.

Nekik (mint ahogy e sorok írójának is) lett volna rég várt megoldás az a törvény, ami kötelezővé tette volna, hogy az évi 10 000 eurónál nagyobb üzleti forgalmat bonyolító boltokban vagy más kereskedelmi egységekben elfogadják a bankkártyákat, de valamiért a parlament úgy döntött, nem jött el annak az ideje, hogy e tekintetben (is/legalább) felzárkózzunk a fejlettebb társadalmakhoz.

Érthető, hogy egy kis falusi boltban, ahol a lakosság nem is használ bankkártyát, nem várható el, hogy a bankoknak illetéket fizessen a kereskedő, hogy aztán időnként letörölje a port a POS-ről, függetlenül attól, hogy mekkora is legyen a forgalma. Nyílt titok, hogy sok helyen még mindig kockás (jó, négyzethálós) füzetben vezetik azok névsorát, akik hitelben vásárolnak a következő nyugdíjig, fizetésig, szociális támogatásig vagy más, mondjuk mezőgazdasági tevékenységből befolyó összegig.

Éppen ezért talán nem is feltétlenül az üzleti forgalomnak kellene lennie a meghatározó kritériumnak, hanem valami szubjektívebb, de mégis objektíven mérhető konkrét tényezők mentén kellene meghatározni a POS-ek kötelezővé tételét. Mint ahogy a bankautomatákét is.
Elfogadhatatlan ugyanis, hogy például a turisták által az év legnagyobb részében frekventált Váradszentmártonban, illetve a hozzá tartozó Püspökfürdőben nemhogy akármilyen bankfiók, még bankautomata sincs, és utóbbi, igen látogatott üdülőhelyen igen csekély a kártyaelfogadó helyek száma is – például a Vénusz strandra sem belépni, sem ott fizetni nem lehet készpénz nélkül, akinél meg nincs bankó, Váradig vagy Félixfürdőig kénytelen autózni.

Pozitív példa valamelyest a szintén Szentmártonhoz tartozó Félixfürdő. De sajnos ott is, és még Nagyvárad belvárosában is vannak olyan ismert és elismert vendéglők, boltok, ahol nem lehet kártyával fizetni. Pedig még az sem lenne irreális elvárás, ha a sarki szuvenírestől is kártyával vásárolhatnánk meg a kiválasztott hűtőmágnest.

Hosszasan sorolhatnánk még azokat a turizmusból élő erdélyi és partiumi településeket, ahol még ennél is rosszabb a helyzet. Pedig biztos szép számban akadnak turisták (legyenek bel- vagy külföldiek), akik egy vagy két bankkártyával a zsebükben kelnek útra, ahogyan tesszük mi is, ha útnak indulunk, több száz kilométerre vagy akár a sarki boltig.

Újabb visszalépés történt tehát még azelőtt, hogy egy rég várt, jónak mondható törvény végre éreztette volna hatását. A csalódás maximális. Vajon ezúttal is a Rapülőknek lesz igaza, s „lesz még rosszabb”?

korábban írtuk

Nem lesz könnyebb készpénz nélkül – egyre nagyobb az igény a bankkártyás fizetés iránt, mégis „kiherélték” a törvényt

Csak az 50 ezer euró fölötti éves üzleti forgalmat lebonyolító vállalkozásoknak teszik kötelezővé egy frissen elfogadott törvénytervezet által, hogy lehetőséget biztosítsanak ügyfeleiknek a bankkártyás fizetésre. Eközben egyre többen fizetnek bankkártyával.