Az ukrajnai béke hullámvasútja

Ami negatívum: hogy Európa olyan helyzetbe manőverezte magát, hogy igazából még szövetségese, Washington is csak egyfajta mellékszereplőként tekintett és tekint még ma is rá.

Mindeközben olyanok is akadnak, akik szemforgatva egyenesen gyomorforgatónak bélyegzik azt, hogy Donald Trump a diplomácia szabályainak megfelelően államfőnek kijáró tisztelettel fogadta Vlagyimir Putyin orosz elnököt az Egyesült Államok területén, mivel az ukrajnai invázió miatt megbélyegzett háborús bűnösnek tekintik.

Csakhogy a nagypolitika és a nemzetközi diplomácia nem így működik. Bár nem mindig sikerül, a professzionális, legmagasabb szintű diplomáciában az érzelmeket és a pillanatnyi felindultságot érdemes háttérbe szorítani.

Ezért aztán lehet választani: eltartott kisujjal, valós vagy vélt erkölcsi fölényünk tudatában kijelentjük, hogy nem vagyunk hajlandóak tárgyalni, vagy józanul gondolkodva tudomásul vesszük a realitásokat, és megpróbálunk valamilyen megállapodásra jutni vele, elvégre elsősorban rajta múlik, hogy leáll az öldöklés, vagy beláthatatlan ideig folytatódik.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni annak fontosságát, hogy az ukrajnai háborúban érintett két nagyhatalom – az egyik proxyszinten, a másik közvetlenül van benne a véres „buliban” – vezetője végre leült, hogy személyesen tárgyaljon egymással, még ha, amint az várható volt, az első tapogatózás nem is hozott konkrét eredményt.

Bár az, hogy a fegyverek elhallgassanak, még nincs kézzel fogható közelségben, Trump érdemeként máris fel lehet jegyezni, hogy lépéskényszerbe hozta Putyint, aki számára egyértelművé vált, hogy felbosszantotta az amerikai elnököt, ezért gesztust kellett gyakorolnia.

Az orosz hadigépezet is kimerülőben, még ha messze nem olyan mértékben, mint az ukrán, ezért is jöhet jól Moszkvának, ha némi nyereséget felmutatva le tudná zárni a konfliktus forró szakaszát.

Márpedig a Donbasz felmutatása a háború eredményeként simán eladható szép győzelemnek

Bármilyen keményen hangzik is, az opció jelenleg az, hogy vagy odaadja Ukrajna a Donbasz oroszok által még meg nem szállt részét cserében azért, hogy máshonnan kivonuljanak az oroszok, a másik két régióban befagyasszák a frontvonalat, és írásba adják, hogy nem folytatják a háborút, vagy nem hajlanak a kompromisszumra – ami azt eredményezi, hogy az oroszok előbb-utóbb erővel foglalják el, cserében további területeket is megszállnak, és rommá lövik Ukrajna többi régióját is

Sokan azt hozzák fel ellenérvként, hogy mindezzel megsértenék azt a nemzetközi jogi elvet, hogy erőszakkal nem lehet határokat módosítani, másrészt csak jutalmaznák Putyint, azonban még mindig nem sikerült olyan alternatívát találni, ami a háború eszkalálása nélkül lehetővé tenné, hogy Ukrajna megtartsa a többségében amúgy sem ukránok lakta területeket, másrészt véget vetne a parttalan öldöklésnek.

Kiemelt szerepet kaptak a mostani tárgyalásokon az Ukrajna számára nyújtandó biztonsági garanciák egy tűzszünet – vagy jobb esetben békeszerződés, bár a felek egyelőre még ebben is képtelenek megegyezésre jutni – után.

A biztonsági garanciák azt jelentik, hogy azon államok, amelyek hajlandóak bevállalni a kockázatot, garanciát nyújthatnak arra, hogy megvédik Ukrajnát egy esetleges újabb orosz agresszió esetén.

Bár egyesek azzal bírálják a mostani lépéseket, hogy azok az 1938-as müncheni egyezményt idézik, amely révén Hitler megkaphatta Csehszlovákia németek lakta részeit, cserében pedig ígéretet tett a további terjeszkedés leállítására, amit egy év múlva megszegett, a párhuzam sántít.

Egyrészt most egy aktív háborút kell leállítani, nem megelőző intézkedésről van szó, másrészt pedig ma nem csupán egyes európai országok jelezték, hogy beszállnának Ukrajna biztonságának szavatolásába, hanem Trump nyilatkozata alapján valamilyen formában – légvédelem biztosítása vagy akár a légierő egységeinek bevetése révén – az Egyesült Államok is.

Márpedig ha az atomfegyverekkel is rendelkező európai országok mellett a világ jelenleg egyetlen, legerősebb szuperhatalma hajlandó vállalni, hogy beleáll a konfliktusba, ha Moszkvának újabb területszerző kalandra támad kedve, akkor Putyin és körei vélhetően háromszor is meggondolják, hogy ismét támadjanak – persze amíg nem tudjuk, mit hajlandó vállalni Washington, addig nehéz a fejleményeket megjósolni..

Igaz, éppen ezért kérdéses, hogy Putyin hajlandó-e záros határidőn belül belemenni a konfliktus lezárásába, vagy azért, hogy minél nagyobb területet hasíthasson ki Ukrajnából az érdemi tárgyalások előtt, még húzza néhány hétig vagy hónapig az időt.

Az is várható, hogy Moszkva nem elégszik meg azzal, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag, hanem megpróbálja valamilyen formában a NATO közép-európai jelenlétét csökkenteni, aminek viszont vörös vonalnak kell számítania: ki kell mondani, hogy az észak-atlanti szövetség nem hátrál meg, a jelenlegi tagjai – beleértve az egykori szovjet uralmat nyögő korábbi tagköztársaságokat és a volt kommunista blokk többi országát is – addig maradnak benn, ameddig akarnak, illetve amíg a szövetség létezik, és eredeti célját – a tagok védelmét – követi.

Az bizonyos, hogy ha sikerül valamilyen fegyverszüneti, pláne békemegállapodást létrehozni, az elsősorban Trump számára lenne óriási presztízsnyereség, hiszen ő az, aki nem csupán a háború végtelen elnyújtásában, fegyverküldésben és szankciókban látta a megoldást, hanem a tárgyalásokban.

Persze ne legyenek illúzióink: Trump is a jó üzletet keresi Ukrajnában, a fegyvereladásoktól az ottani altalajkincsek kitermeléséig és Amerika általi felhasználásáig. Csak amíg elődje, Joe Biden ezt a háború révén látta megvalósíthatónak, Trump inkább a béke útján szerezné meg, amit szeretne.

Trump árnyékában pedig Európa sajnos elhalványul, holott a konfliktus Európában zajlik.

Igaz ugyan, hogy több nyugat-európai vezető „felkéredzkedett” a Zelenszkijt Washingtonba szállító repülőgépre, és úgy kísérték az ukrán elnököt a Fehér Házba, mint a család szeme fényét, akit az első tanításai napon nem csak a szülők, hanem a nagyszülők, a nagybácsik, a nagynénik, sőt még a szomszédok is bátorítóan közre fognak, de annak ellenére, hogy Trump udvariasan fogadta őket és tárgyalt velük a biztonsági garanciák lehetőségéről, egyértelmű, hogy ebben a helyzetben az övé az utolsó szó.

Mi is annak drukkolunk, hogy Európa ügyeit az európaiak döntsék el az európai polgárok javára, de ehhez az lenne szükséges, hogy a magukat Ukrajna feltétlen támogatójaként feltüntető európai vezetők mondjanak egy olyan megoldást, amely nyomán Oroszország feladja hódításai terveit, és kivonul a megszállt területekről, de ehhez nem kell egyetlen NATO-tagállamnak sem beküldenie a hadseregét Ukrajnába, harmadik világháború és európai emberek tíz- és százezreinek halálát kockáztatva. Illetve a közvetlen háború elkerülését jelentő jobbik esetben lehetőleg nem kell az európai adófizetők pénzét vagy a rájuk terhelt hiteleket továbbra is a feneketlen ukrajnai zsákba tölteni.

Természetesen nem vagyunk naivak: Putyin – és az orosz vezető politikusok többsége – igazából továbbra is arra vágyik, hogy Ukrajna így vagy úgy teljes egészében orosz befolyás alatt legyen, mert az évszázados biztonságpolitikai doktrína értelmében csak így érzik Oroszországot biztonságban egy nyugati irányból érkező esetleges támadással szemben.

És persze – ceterum censeo – egy esetleges békeszerződésnek az őshonos nemzeti közösségek jogainak, optimális esetben autonómiájának szigorúan ellenőrizhető és számon kérhető szavatolását is rögzítenie kell.

Az elsődleges cél, a nemzeti közösségek védelme mellett már csak azért is, hogy az oroszok ne használhassák fel az elnyomott kisebbségek helyzetét ürügyként egy újabb támadáshoz.

De persze ehhez az szükséges, hogy előbb az orosz–ukrán kétoldalú, majd az esetleges orosz–ukrán–amerikai háromoldalú találkozón – amibe talán az európaiakat is bevonják – érdemi előrelépés történjen.

Mert a pakliban az is benne van, hogy a hullámvasút a nagy várakozások ellenére ismét csak lefelé kezd el majd száguldani.