A trend jó ideje nemcsak a szakemberek, hanem a laikusok számára sem újdonság. Az igazi hidegzuhanynak a 2011-es népszámlálás 2012 februárjában nyilvánosságra hozott adatai számítottak, amelyből kiderült, hogy húsz év alatt mintegy 3,7 millióval csökkent az ország lakossága. A rendszerváltás óta tízévenként sorra kerülő cenzusok jóval egymillió fölötti emberveszteséget rögzítenek. Ebbe a hatalmas fogyási trendbe „szervesen” illeszkedik az erdélyi magyarság tízévenkénti kétszázezres apadása is, amely már vészesen közelít az egymilliós lélektani határhoz. Harminc év alatt Romániában sokkal több magyart veszítettünk, mint a Trianont követő hetven esztendőben összesen. Sőt elmondható, hogy az 1930-as évektől az erdélyi magyarság számaránya tízévente mintegy 50–70 ezer emberrel nőtt, aminek a rendszerváltás utáni robbanásszerű kitelepedés vetett véget.

Az utóbbi években erdélyi magyar statisztikák születtek arról, hogy Erdély magyarlakta vidékeinek fogyása valamivel lassúbb, mint a többségi románságé. Ez első látásra pozitív hír, a valóságban azonban csupán kevéssel fogyunk lassabban, ugyanakkor a fogyás a jóval kisebb lélekszámú erdélyi magyar közösség szempontjából továbbra is aggasztó. Elegendő egy-egy érettségi találkozó tanúsága, hogy rádöbbentse az itt élő magyart, a társaság fele vagy éppen a többsége már rég Magyarországon él, vagy rosszabb esetben Nyugat-Európában, netán a tengeren túl.

Románia nem egy vendégmarasztaló ország. Azok a románok utálják legjobban, akik milliós nagyságrendben fordítottak hátat a rendszerváltás utáni permanens kilátástalanságnak. Az ország politikai elitje 1989 decembere után mutatta ki foga fehérjét. Ekkor vált egyértelművé, hogy az „ideológiai hovatartozásától” függetlenül hatalomra kerülő politikai klánok megállíthatatlanul lopkodják szét az országot, és ezzel hosszú évtizedekre ellehetetlenítik az állam fejlődését, amivel lassan ugyan, de fel lehetne számolni az ország történelmi elmaradottságát.

Ilyen politikai, gazdasági és szociális hátszéllel a romániai demográfiai adatokban értelemszerűen nincs semmi meglepő. A határok megnyílásával a munkaképes, aktív lakosság legalább felének már első pillanattól az járt a fejében, hol találhatna a maga és a családja számára jobb megélhetést. A gazdaságilag jobban teljesítő néhány romániai nagyvárost leszámítva, az ország a szegény és a nagyon szegény régiók mozaikszerű egyvelege, ahol az emberek többsége nagyjából két lehetőséget lát maga előtt: vagy Nyugat-Európába megy dolgozni, vagy Bukarestbe, Kolozsvárra, Temesvárra, esetleg Brassóba szegődik el egy jobban fizető céghez.

Az ország szétesését vagy régiósítását várók ábrándjától egy új, nem korrupt és karizmatikus politikai erő jövőbe mutató kormányzásáig igen széles az a skála, amely alapján a romániai boldogulás következő évtizedeit próbálják sokan elképzelni. Egyelőre azonban minden variáns délibáb. A koronavírus-járvány által okozott gazdasági mélyrepülés még egy lapáttal rátett a mélyszegénységre és kilátástalanságra, amely járvány nélkül is állandósult az utóbbi harminc esztendő Romániájában.

Ebben a környezetben azok az igazi hősök, akik itthon maradva hisznek abban, hogy lesz pozitív változás, és a mély szakadék felé robogó demog­ráfiai trend előbb-utóbb megállítható. Talán a világot megrengető járvány lehet az egyik fordulópont, amely ráébresztheti az embereket, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon.