Családi perpatvar

Ráadásul nálunk nincsenek olyan nyelvtani furcsaságok, mint a románban, ahol ugyebár a szék hímnemű, míg az asztal nőnemű. Persze, amikor ezeket magyarázom – főleg románoknak, de akár más nemzet fiainak is –, mindig ott motoszkál a háttérben, hogy ez valóban így van, egészen addig, míg a budapesti zöldségestől murkot nem kér a székely vendégmunkás, illetve míg a székelyföldi vendégfogadó pityókás kenyérrel nem kínálja a magyarországi vendéget. Mert ennél a pontnál rögtön véget ér a nagy egyetértés és egyértelműség és azonnal kezdődik a magyarázkodás, hogy a mi murkunk az igazából sárgarépa, s a finom házikenyeret bátran lehet fogyasztani, mert nem tartalmaz alkoholt, amitől pityókássá válhat a fogyasztója. De újabban már székely–székely magyarázkodásra is van példa, legalábbis erről tanúskodik ama vicc, miszerint: két székely vendégmunkás találkozik egyik budapesti zöldségpiacon, és amikor afelől érdeklődik az egyik, hová mész, a másik azt mondja, padlizsánért. Az első felteszi a kérdést: minek az neked? Mire a másik rávágja: minek, minek, hát vinettának... Szóval vannak ilyen vicces helyzetek a nagy egyértelműség és egyetértés mellett, de ezekről általában szemérmesen hallgatni szoktunk. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy még családi perpatvar is kerekedhet abból, hogy mi, itt a Székelyföldön bizonyos dolgokat másként mondunk, illetve bizonyos kifejezéseket más értelemben használunk. Pedig előfordult, legalábbis erről számolt be ismerősöm, akinek a párja magyarországi. Történt ugyanis, hogy tűzrőlpattant csíki menyecske, miután hazatért a vásárlásból, közölte párjával: „Találkoztam az öcsémmel és megígértem neki, hogy este átmegyünk hozzuk.” Mire a párja: „Felőlem menjünk, de mit hozunk?” Ekkor a menyecskén volt a sor az értetlenkedésben: „Nem érted: hozzuk megyünk!?” Ekkor a magyarországi már céklavörös fejjel ordította: „Értem, hogy megyünk öcsédékhez, de azt is mondtad: hozzuk. Most csak az a kérdés: ki kell hozza, én kell hozzam, vagy más hozza?! És főleg mit?!”