Amely azt mutatja, hogy a 2016 végén megrendezett parlamenti választásokat toronymagasan, a szavazatok közel 46 százalékát megszerezve megnyerő Szociáldemokrata Párt (PSD) támogatottsága jelenleg már a 17 százalékot sem éri el. A brutális népszerűségvesztés – még ha a felmérés eredménye talán egy kissé túlzó is – egyértelműen annak tudható be, hogy az elmúlt két évben a PSD – jobban mondva a párt elnöke, Liviu Dragnea – vezette kormány össze-vissza csapkodott, mint hal a szatyorban, képtelen volt koherens gazdaságpolitikát kidolgozni, tevékenysége nagyrészt annyiban merült ki, hogy ide-oda kapkodva megpróbálta valóra váltani a nyugdíj- és béremelésekről szóló, betarthatatlan választási ígéreteit.

Ez masszív gazdasági ámokfutásba torkollt, a részben megvalósított nyugdíj- és béremelések nyomán felélték az államkassza amúgy is szűkös tartalékait, ennek pótlására találták most ki a bankokra kivetendő „kapzsisági adót”, valamint azt, hogy a távközlési cégeket is megsarcolják. Mindeközben a kormányoldal másik fő elfoglaltságát az igazságügyi törvények minden áron való módosítása jelentette, ami – még ha el is fogadjuk az állítást, hogy az ügyészek is követtek el visszaéléseket, méghozzá nem is keveset – jórészt azt szolgálta, hogy a korrupcióellenes ügyészség és a bíróságok munkáját akadályozva megmentsék a korrupt politikusokat és a hozzájuk közel álló üzletembereket a felelősségre vonástól – elsősorban magát Dragneát. És ha mindez még nem lett volna elég, a koalíció még egy lapáttal rátett annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben járassa le önmagát és az országot, amikor Dragnea a választási győzelmet követő egy éven belül kétszer is leváltatta a vele összetűzésbe került miniszterelnököt. Első ízben ráadásul úgy, hogy a PSD bizalmatlansági indítvánnyal buktatta meg a saját kormányát, amit a világ egyetemeinek politológia karain valószínűleg ma is az önsorsrontó politikai ámokfutás egyik legszemléletesebb példájaként oktatnak.

Nem kétséges ugyanis, hogy a kormányoldal a regnálása óta eltelt két évben folyamatosan önmagát lőtte lábon, a konfliktusok az osztogatások ellenére is erodálták a támogatottságát olyannyira, hogy a PSD a második helyre szorult vissza a Nemzeti Liberális Párt (PNL) mögött. Nem mintha a PNL számára nagy dicsőség lenne az alig több mint 17 százalékos támogatottság: ez még nem emelné kormányzóképes erővé (mint ahogy a kizárólag a magyarellenes uszítás terén jeleskedő párt ennél nagyobb támogatás mellett sem igazán tűnne kormányzásra képes pártnak), és a többi, jobbközép vagy neoliberális kisebb párt sem lehet büszke egy számjegyű támogatottsági mutatóira.

Nem csoda, ha a legnépszerűbb ellenzéki „alakulat” Klaus Johannis államfő, aki ugyanezen felmérés elnökjelöltekre vonatkozó fejezete szerint toronymagasan nyerné az államfőválasztás első fordulóját, és komoly esélye lenne a második fordulót is megnyerve újrázni. Mindez egyrészt azt jelenti, hogy a szétforgácsolódott ellenzék pártjai nem igazán tudták megszólítani a kormányoldallal elégedetlen polgárokat, másrészt azt, hogy Johannis jó négy évvel ezelőtt kialakult nimbusza még annak ellenére is megvan, hogy azért jócskán megkopott. Támogatottsága annak is betudható, hogy tisztségénél fogva ő az egyetlen, aki érdemben is tehet valamit a kormánnyal szemben – igaz, az egy dolog, hogy a kormány ámokfutást rendez gazdasági és szociális téren, de nem biztos, hogy ezt államfői ámokfutással kellene „ellentételezni”. Gondolunk itt arra, hogy az utóbbi hetekben Johannis egyetlen téren jeleskedik: a kormány bármilyen jellegű kezdeményezéseinek indok nélküli megtorpedózásában.

Persze a klasszikus bonmot szerint nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást. A májusi EP-választásokig pedig a kormányoldal még összeszedheti magát, ugyanakkor az ott elért eredmény az ellenzék erőit is választás elé állíthatja: összefognak vagy továbbra is külön-külön igyekeznek a hiteles kormányváltó erő képét kialakítani magukról. Annyi bizonyos: a választási verseny még egyáltalán nem előre lefutott.