2009. november 06., 11:342009. november 06., 11:34
Na már most kultúrember ilyent komolyan le nem ír, vagy ha igen, akkor nem kultúrember. Ezt az írást viszont nem kell komolyan venni – bár néhány korábbi jegyzetéből az is kiviláglik, hogy a szerzőt igencsak frusztrálja, hogy Esterházy vagy Spiró jobb író nála. (Ez van: Esterházy, Konrád vagy Nádas Péter akkor is kiemelkedő művész, ha jó Pozsonyi Ádám nem érti a művészetüket.)
Csak hát nem szabadna elfelejteni, hogy korábban épp a baloldalról hangzottak el olyan kijelentések, amelyek értelmében a demokrácia híveinek fel kellene borogatniuk a Demokratát árusító újságosstandokat. Ám a Magyar Demokratikus Charta akkor nem, csak most tartotta kötelességének, hogy nyilatkozzon. Ami már önmagában elég ok arra, hogy az ember késztetést érezzen Pozsonyi pártját fogni, és ez nem kicsit szomorú.
A Charta ugyanis a baloldali-progresszív oldalon alkalmazott kettős mérce tipikus lecsapódása: a nyugati baloldal toposzait, mint az antifasiszta küzdelem, kirekesztésellenesség, egyenlősítés, teli szájjal hirdetik – de ha valaki például a határon túli magyarok sérelmeit veti fel, azt már rögvest nácigyanúsnak bélyegzik. Jó üzlet ez, a 68-as ideológiákat még ma is komolyan vevő, befolyásos nyugati körök kajálják az ilyent – csak hát Európa ezen vidékein, ahol a nácik mellett a kommunisták is garázdálkodtak, nem kis cinizmusra vall a harcos eszme ilyen mérvű hirdetése.
Ami persze nem jelenti azt, hogy Pozsonyi jegyzete nem veszélyes – még akkor is, ha az egészet csak pamfletnek szánta. Ha már a Charta meg a könyvterjesztők egyesülete komolyan vette, mit várunk a csőcseléktől, amely nemhogy Esterházyt nem olvas, de Pozsonyi cikkét is csak hallomásból ismeri?
Van az a réteg, amely elhiszi, hogy a kenyér azért drágult, mert a Harmonia caelestis valójában egy hipnotikus, agymanipuláló mű, és aki elolvassa, öntudatlanul is késztetést érez arra, hogy nyomorgassa a jobboldali magyart. Nem csodálkoznék, ha abban a közegben, amelyben anno Isaura kiszabadítására is gyűjtés indult, máris megalakultak volna az első antiposztmodern kommandók. Persze főleg olyanokból, akik amúgy azt sem tudják, mi az a posztmodern.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.