2010. augusztus 04., 11:152010. augusztus 04., 11:15
Ez fokozottan érzékenyen érintette az erdélyi magyarságot: egy olyan közösséget, amely erejét ritkán tudja megmutatni nemzetközi visszhanggal járó politikai konfrontációk, a mindennapi életünkben mélyreható változásokat hozó lobbitevékenység vagy éppen a tudományokban elért kivételes eredmények révén. Az erdélyi magyar közösség ereje gyakorlatilag egy számadatban rejlik: hány százalékot érünk el a választásokon, és ennek függvényében milyen arányban veszszük ki részünket Románia döcögő szekerének sziszifuszi tologatásából. Jelképes megvalósítások mindig akadnak, de ezek sokakat nem elégítenek ki, főleg akkor, ha a lokálpatriotizmus belső hangját elnyomja a korgó gyomor.
A menni vagy maradni kérdése egyre inkább a lenni vagy nem lenni véglethez közelít, az életerős, jól képzett erdélyi magyar értelmiségi pedig egyre több esetben súlyozni kénytelen: erdélyi, magyar vagy értelmiségi mivoltáról mond le elsőként a boldogulás reményében. Itt van például az az orvostanhallgató, aki majd egy évtizedet tanul itthon, hogy végül kiderüljön: most éppen a közszférát sújtó megszorító intézkedések miatt, szakorvosként sehová sem veszik fel ott, ahol élni szeretne. Ha szakmájában akar maradni, tovább kell állnia. És Angliába vagy Kanadába már nem erdélyiként, nem magyarként, hanem értelmiségiként költözik, és ilyen formában fogja megvalósítani önmagát.
A másik lehetősége itthon maradni és porosodni hagyni az orvosi oklevelet – cigarettaügynököket vagy taxisofőröket mindig keresnek, s legalább a pecsételés után annyival vigasztalódhat, hogy a százalékban ő is benne van. Az előbbi esetet már messze nem lehet agyelszívásnak nevezni: ez egész egyszerűen agyelüldözés. A diplomáját porfogónak használó számkivetett pedig az itthoni vergődésből menekülve egyszer csak abban kezd bízni, hogy a derekát vagy inkább agyát korábban beadó egykori csoporttárs el tud-e intézni legalább egy takarítói állást egy montreali kórházban.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.
Látogatottsági adatok