2010. augusztus 04., 11:152010. augusztus 04., 11:15
Ez fokozottan érzékenyen érintette az erdélyi magyarságot: egy olyan közösséget, amely erejét ritkán tudja megmutatni nemzetközi visszhanggal járó politikai konfrontációk, a mindennapi életünkben mélyreható változásokat hozó lobbitevékenység vagy éppen a tudományokban elért kivételes eredmények révén. Az erdélyi magyar közösség ereje gyakorlatilag egy számadatban rejlik: hány százalékot érünk el a választásokon, és ennek függvényében milyen arányban veszszük ki részünket Románia döcögő szekerének sziszifuszi tologatásából. Jelképes megvalósítások mindig akadnak, de ezek sokakat nem elégítenek ki, főleg akkor, ha a lokálpatriotizmus belső hangját elnyomja a korgó gyomor.
A menni vagy maradni kérdése egyre inkább a lenni vagy nem lenni véglethez közelít, az életerős, jól képzett erdélyi magyar értelmiségi pedig egyre több esetben súlyozni kénytelen: erdélyi, magyar vagy értelmiségi mivoltáról mond le elsőként a boldogulás reményében. Itt van például az az orvostanhallgató, aki majd egy évtizedet tanul itthon, hogy végül kiderüljön: most éppen a közszférát sújtó megszorító intézkedések miatt, szakorvosként sehová sem veszik fel ott, ahol élni szeretne. Ha szakmájában akar maradni, tovább kell állnia. És Angliába vagy Kanadába már nem erdélyiként, nem magyarként, hanem értelmiségiként költözik, és ilyen formában fogja megvalósítani önmagát.
A másik lehetősége itthon maradni és porosodni hagyni az orvosi oklevelet – cigarettaügynököket vagy taxisofőröket mindig keresnek, s legalább a pecsételés után annyival vigasztalódhat, hogy a százalékban ő is benne van. Az előbbi esetet már messze nem lehet agyelszívásnak nevezni: ez egész egyszerűen agyelüldözés. A diplomáját porfogónak használó számkivetett pedig az itthoni vergődésből menekülve egyszer csak abban kezd bízni, hogy a derekát vagy inkább agyát korábban beadó egykori csoporttárs el tud-e intézni legalább egy takarítói állást egy montreali kórházban.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.