2010. február 24., 10:442010. február 24., 10:44
A diák- és a nyugdíjasszervezetek azonnal tiltakoztak, és Emil Boc miniszterelnök is igyekezett a lehető legsürgősebben megfeddni „renitens” minisztereit. (Amúgy nem elképzelhetetlen, hogy a két téma belengetése csupán kísérlet volt a várható reakciók tesztelésére). Pedig hideg fejjel végiggondolva a helyzetet megállapítható, hogy valójában egyik felvetés sem ördögtől való.
Ha elvonatkoztatunk a demagóg felhördülésektől, látható, hogy az első javaslat azon iskolához áll közel, amely a polgárokat nem az államtól függő, a közösből kiosztott „alamizsnán” tengődő massza tagjaiként, hanem önálló, öngondoskodásra képes személyekként fogja föl. A kommunizmusban alkalmazott, és a baloldali pártok által is favorizált hamis egyenlőség eszméje helyett megpróbálja meghonosítani azt az elvet, hogy igyekezzen mindenki saját erőből biztosítani a jólétet önmaga és családja számára, és csak végső esetben kelljen a közös kasszához fordulnia.
Ez az alapja Şeitan felvetésének, hiszen lényegesen ésszerűbb, ha a gazdag családok helyett a gyermekpótlékot a valóban rászorulók kapják meg. Vlădescu már ingoványosabb terepre tévedt, ám a nyugdíjak megadóztatása más országokban, sőt 1000 lejes illetmény fölött Romániában is bevált gyakorlat. Jogos felvetés ugyan, hogy egyes nyugdíjak méltánytalanul alacsonyak, ám jelenleg az ország minden polgára kiveszi a részét a jórészt az elmúlt két év rossz kormányzása miatt kialakult elkeserítő gazdasági helyzet javításának terheiből.
Ez alól épp a szolidaritás elve alapján a nyugdíjasok sem jelenthetnek kivételt – például minimális, időlegesen kivetett, egyéb szolgáltatásokkal ellentételezett adó megfizetésével. Mindez persze felveti a nyugdíjrendszer reformjának, a nyugdíjkorhatár kitolásának és az állami helyett a hatékony magánnyugdíjpénztár-rendszer kiépítésének kérdését is – hogy legalább a következő generációknak esélyük legyen saját kézbe venni a sorsukat ahelyett, hogy minden gondjuk orvoslását az államtól várják, minimális alamizsnára szoruló páriaként élve.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.