Adók és páriák

A diák- és a nyugdíjasszervezetek azonnal tiltakoztak, és Emil Boc miniszterelnök is igyekezett a lehető legsürgősebben megfeddni „renitens” minisztereit. (Amúgy nem elképzelhetetlen, hogy a két téma belengetése csupán kísérlet volt a várható reakciók tesztelésére). Pedig hideg fejjel végiggondolva a helyzetet megállapítható, hogy valójában egyik felvetés sem ördögtől való.

Ha elvonatkoztatunk a demagóg felhördülésektől, látható, hogy az első javaslat azon iskolához áll közel, amely a polgárokat nem az államtól függő, a közösből kiosztott „alamizsnán” tengődő massza tagjaiként, hanem önálló, öngondoskodásra képes személyekként fogja föl. A kommunizmusban alkalmazott, és a baloldali pártok által is favorizált hamis egyenlőség eszméje helyett megpróbálja meghonosítani azt az elvet, hogy igyekezzen mindenki saját erőből biztosítani a jólétet önmaga és családja számára, és csak végső esetben kelljen a közös kasszához fordulnia.

Ez az alapja Şeitan felvetésének, hiszen lényegesen ésszerűbb, ha a gazdag családok helyett a gyermekpótlékot a valóban rászorulók kapják meg. Vlădescu már ingoványosabb terepre tévedt, ám a nyugdíjak megadóztatása más országokban, sőt 1000 lejes illetmény fölött Romániában is bevált gyakorlat. Jogos felvetés ugyan, hogy egyes nyugdíjak méltánytalanul alacsonyak, ám jelenleg az ország minden polgára kiveszi a részét a jórészt az elmúlt két év rossz kormányzása miatt kialakult elkeserítő gazdasági helyzet javításának terheiből.

Ez alól épp a szolidaritás elve alapján a nyugdíjasok sem jelenthetnek kivételt – például minimális, időlegesen kivetett, egyéb szolgáltatásokkal ellentételezett adó megfizetésével. Mindez persze felveti a nyugdíjrendszer reformjának, a nyugdíjkorhatár kitolásának és az állami helyett a hatékony magánnyugdíjpénztár-rendszer kiépítésének kérdését is – hogy legalább a következő generációknak esélyük legyen saját kézbe venni a sorsukat ahelyett, hogy minden gondjuk orvoslását az államtól várják, minimális alamizsnára szoruló páriaként élve.