2010. március 10., 10:332010. március 10., 10:33
Ennek nyomán elterelődni látszik a figyelem a lényegről, nevezetesen arról, hogy a rendszerváltás után húsz évvel még mindig alig tudunk valamit arról, hogy ki járult hozzá lelkesen és önszántából, esetleg zsarolás hatására a kommunista rémuralom fenntartásához. Ehelyett az érintettek részéről csak úgy záporoznak a durva minősítésektől hemzsegő replikák, amelyekben sokkal több szó esik Tőkés vélt vagy valós káros szenvedélyeiről és esetleges egyéb problémáiról, mint a listákon megnevezett illetékesek rendszerváltás előtti szerepéről. Persze ezért elsősorban nem Tőkést terheli a felelősség, hanem az 1989 előtti rezsim azon működtetőit és haszonélvezőit, akik a rendszerváltást követően átmentették hatalmukat, és elegendő befolyásuk volt ahhoz, hogy elérjék a rájuk nézve kompromittáló információk további titkosítását, elhallgatását. Káros tevékenységükkel nem csupán saját irhájukat sikerült megmenteniük, de azt is megakadályozták, hogy a román és a romániai magyar társadalom végre szembenézzen saját múltjával, a bűnösök szankcionálásával végre feldolgozhassa saját közelmúltját, és véget vethessen annak az időszaknak, amelyben egykori barátok, kollégák között a tisztázatlan múltbeli tettek miatt továbbra is ott lappang a gyanú és a bizalmatlanság. Ugyanakkor nem mindegy, hogyan zajlik a leleplezés. Minden egyes bejelentést alapos, minden részletre kiterjedő dokumentálódásnak kell megelőznie, hiszen az ártatlanság vélelme erre a helyzetre is érvényes: nem a megvádolt személynek kell bűntelenségét bizonyítania, hanem a vádlónak vádjai igaz voltát. Ha azonban ehelyett a leleplezés kezdeményezője elejtett megjegyzésekkel, igazolatlan vádaskodásokkal áll elő, az könnyen ellene fordulhat. Ha a leleplezési folyamatra akárcsak a legkisebb árnyéka is vetül annak a gyanúnak, hogy a listák közzétételét, egyes személyek kiemelt említését személyes ellenszenv indokolja, ráadásul egyes vádakat nem támaszt alá szilárd bizonyíték, az az egész átvilágítási folyamatot hiteltelenné teheti.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.