Márpedig ez történt pénteken, az év utolsó költségvetés-kiigazításakor. A cél kettős volt: úgy alakítani a rendelkezésre álló összegeket, hogy üsse a széle a hosszát, s közben a bruttó hazai termék (GDP) 3 százaléka alatt tartani a büdzsé hiányát. Elsősorban azért, mert a maastrichti szerződés értelmében így kell eljárni, ellenkező esetben szankciók jöhetnek, és nem utolsósorban azért, hogy a kormányzó szociál­liberális koalíció az egész világ orra alá dörgölhesse, hogy mindenféle makrogazdasági prognózisok ellenére sikerült teljesíteni a hiánycélt.

Röviden ennyiben lehetne összefoglalni a pénteki kormányülés lényegét. És sajnos az már nemigen érdekli a brüsszeli illetékeseket, hogy milyen áron vagy éppen milyen mulasztások révén sikerült betartani a szabályokat. Hiszen ez olyan, mintha a tanár szemet hunyna afölött, hogy a diák puskázik, ha a lényeg mindössze annyi, hogy minél többen teljesítsenek az átlagon felül. Mert tulajdonképpen egy (megbocsáthatatlan) mulasztáson múlott ismét a jó tanulói minősítés: nem épültek a 2018-as évi állami költségvetésbe foglalt ütem szerint az autópályák, így az ott „megspórolt” pénzösszegeket át lehetett csoportosítani más helyre. Ezt meg persze senki nem sújtja kötelezettségszegési eljárással.

Azt viszont, hogy mi lesz jövőre, nem tudhatjuk. És minden jel arra utal, hogy a kormány sem tudja. Hiszen miközben „jobb helyeken” már rég megvan vagy készül a 2019-es büdzsé, addig nálunk érthetetlen politikai hajcihők töltik ki a kormányzó erők mindennapjait. Elég beszédes, hogy az eredetileg novemberre beharangozott minimálbér-emelést előbb decemberre halasztották, most meg januárra várható. (Ha várható.) Hiszen a kormánynak, mint a gyermeknek, amikor házi feladatot kell írnia, inkább csínytevésen jár az esze: ahelyett, hogy a köz- és a magánszféra 2019-es terveinek megalapozásához szükséges költségvetésen dolgoznának, itt a miniszter, hol a miniszteresdit játszanak.

Persze, nem ez az első alkalom, amikor azon kapjuk a (mindenkori) kormányt, hogy nem a leckeírás a legfontosabb számára, e sorok írója nem is igen emlékszik olyan évre az elmúlt tíz évből, amikor az év ezen időszakában ne kértük volna számon a kormányon, hogy hol a költségvetés, mekkora áfával, mekkora minimálbérrel stb. számolgathatják ki a cégek vagy akár a magánszemélyek jövő évi kicsiny kis vagy nagyobb büdzséjüket.

Ám a most kialakult helyzet talán minden eddigin túltesz. Adott ugyanis egy kormány, amely a jelenlegi szociálliberális kormánykoalíció regnálása óta ugyan hivatalosan már a harmadik, de nem titok – soha nem is kezelték akként –, hogy tulajdonképpen egy kormány volt mindvégig, a Dragnea-kabinet, amit a szociáldemokrata pártelnök azért nem irányíthat ténylegesen, mert ott az a „fránya” ítélet, amellyel felfüggesztett börtönbüntetéssel sújtották. Személyének és az általa felvállalt kormányprogramnak azonban biztosítania kellene/kellett volna a kormányokon átívelő kontinuitást.
Ehelyett több mint húsz minisztert váltottak le alig két év alatt, így csaknem hetven tárcavezető nevét kellett (volna) megjegyeznünk, és már a harmadik kormányfőnél járunk úgy, hogy egy történelmi ritkaságnak számító epizódon is túl vagyunk, saját kormánya ellen beterjesztett bizalmatlansági indítványt szavazott meg a koalíció.

És ha nem lenne eléggé tragikomédiába illő mindez, akad, aki rátesz egy lapáttal: most Klaus Johannis államfő öntött olajat a tűzre, amikor meghosszabbította a kormányátalakítás körüli agóniát.
Tudjuk, elkezdődött az EP-, illetve elnökválasztási kampány. Csak tudnánk, hogy mikor ért véget a legutóbbi. A szélcsend és az uborkaszezon ugyanis ezt az országot messzire elkerüli. A számlát pedig mindig nekünk hozzák.