A szomjazó kutak hava

A vidék lakói vélhetően emiatt nem ismerik a július szót, helyette a naptárak fejlécein ez olvasható: A szomjazó kutak hava. A szomjazó kutak havára nem lehet eléggé felkészülni: akármennyi ivóvizet raktározzanak is el a helybéliek – mintha a víz a kőedények, üveg- és műanyag palackok oldalán is réseket találna, ahol elillanhat –, a hónap közepére minden edény üres és csontszáraz. Az emberek ekkor kifacsarják a gyümölcskészleteiket, befőttek levét szürcsölik, majd, amikor ebből is kifogytak, cseresznyepálinkát kortyolgatnak, ebből ugyanis minden háznál akad néhány palackkal.

Ilyenkor egy-két hétig senki sem ül volánhoz, a vidék lakói nem járnak be dolgozni, a gyermekek pedig a nap legnagyobb részében mélyen alszanak. Akik itt élnek, tudják: a Vorevica vizéből nem ajánlatos inni. A szomjazó kutak hava egyedül Ivan Ivanovics Patakit, a hivatásos ellenállót nem zavarta, aki az erdőben élt, és az év minden napján kizárólag cseresznyepálinkát és vastag kumiszt ivott. Patakiról azt rebesgették, hogy félig-meddig magyar, igaz, erre még saját emberei sem mertek rákérdezni. Az öreg gerilla és emberei az erdő közepén mintegy másfél-két hektáros területet tartottak a magukénak, a közepén volt a táborhelyük.

Aki a Vorevica mentén haladva erre a területre betévedt, az számíthatott rá, hogy aznap már nemigen ér haza, de lehet, már ezzel is túl sokat mondtam. Ami azt illeti, Ivan Ivanovics Pataki ezen a júliusi napon nem volt túl jó színben. Ahogy az egy hivatásos ellenállóhoz illik, soha életében nem félt semmitől, ez az eddig ismeretlen érzés azonban éppen azon az éjszakán járta át vén tagjait, amikor a vidék kútjainak vize észrevétlenül elszivárgott a maga rejtekhelyére.

Pataki újra és újra felidézte annak a különös éjszakának a történéseit, és mindannyiszor megborzongott. Visszaemlékezett a sebhelyektől eltorzított nő arcára, aki mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül tűrte, hogy az erdőben elszaporodott prérifarkasok nekirontsanak. Az öreg még mindig érezte a méreg szagát, ami a nő testéből áradt. Ahogy egy fenevad belemélyesztette a fogait a nő húsába, máris nyüszítve iszkolt el, helyette azonban érkezett a következő. Ivan Ivanovics Pataki jó kétszáz méterre ült a nőtől egy sziklán, medveölő puskáját a térdén nyugtatta és félt. Tudta: ebbe az ügybe hiába is próbálna beavatkozni, ezt a nő tekintetéből olvasta ki.

Ettől a tekintettől fagyott meg a vér a vén gerillában, és már akkor pontosan érezte, hogy mire a víz rejtett csatornáin keresztül visszaszivárog a kutak fenekére, belőle is elpárolog a csontokba ült rettegés, és azon a napon feldobja a tappancsait. Ivan Ivanovics Pataki éppen egy fához láncolt, rémült férfit vett célba távcsöves puskájával egy bokor rejtekéből, amikor a Vorevica túlpartján Szigfrid Bonifác bukkant fel. A főerdész egy pillanatra megállt, de aztán ügyet sem vetve a halálra vált, fához láncolt férfira, szapora léptekkel elindult a folyóparton az Isten-fennsík felé. Ivan Ivanovics Pataki rögtön kitalálta, hogy Szigfrid Bonifácnak, aki húsz éve egyetlen szót sem ejtett ki a száján, a szomjazó kutak havában végre megered a nyelve. Az ellenálló felvidult, hogy még életében beszélhet régi cimborájával.