A frissen napvilágot látott országos statisztikai adatokból nem világlik ki egyéb, mint amit grafikonok és felmérések nélkül, józan paraszti ésszel is tudni lehet: nem bízik az ország vezetésében, a megélhetési lehetőségek alakulásában, ezért nem Romániában képzeli el a jövőt az a generáció, amelynek tagjai már jócskán a rendszerváltozás után nőttek fel. Azok pedig, akik már nem kisgyerekek, hanem értelmesen gondolkodó kamaszok voltak az 1990-es évek elején, és végignézték, végigélték, miképpen evickél Románia az egymást érő krízisek tengerében, keserűen legyintenek. Közülük biztosan sokan gondolják magukban: a fiatalok helyében ők sem bíznának ebben az országban, a döntéshozókban, a haladás irányában.

Hiszen hányszor tapasztalhatta az átlagpolgár az elmúlt évtizedekben, hogy kormányok, miniszterek jöttek, mentek, egymásnak adogatták a bársonyszéken a helyet, közben az eredmény a mindennapi élet számos területén a mai napig siralmas. A haladás egyes területeken nehézkesen, döcögve, lassan elindult, aztán megtorpant, aztán újból elindult, sőt, olykor bizony megesett, hogy érezhetően „visszafejlődtek” a dolgok.

Ha reális képet akarunk alkotni a dolgok állásáról, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ebben az országban mennyi minden nem működik jól. A teljesség igénye nélkül, íme néhány példa. A sok hangzatos ígéret ellenére még mindig erőteljesen dívik a korrupció. Lazán megeshet, hogy olyanok töltenek be miniszteri tisztséget, akikről bebizonyosodik: tudományos munkájukat másolták valaki máséról. Itt – más európai országokhoz képest – még mindig rendkívül kevés az autópálya, pedig évtizedekben mérhető, hogy mikor kezdték el megtervezni az útvonalakat. Rengeteg helyen elkeserítően rosszak a közutak, szemetes az ország, sok kívánnivalót hagy maga után a vendéglátóipar, a turizmus, és sorolhatnánk. Az egészségügy helyzete sem lett sokkal rózsásabb, az oktatásé sem.

Jól jelzi a következetlenségek, egyenetlenségek okát, hogy az elmúlt három évtizedben durván számítva évente más-más miniszter állt a tanügyminisztérium élén, és ha egyikük, mondjuk, elkezdett egy jónak ígérkező reformot, utódja abbahagyta, gyorsan másik reformba kezdett, vagy lerombolta elődje munkáját. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy tíz év alatt több mint egymillió fiatal hagyta el végleg Romániát.

Mindeközben sorozatosan olyan kimutatások is napvilágot láttak az elmúlt években, hogy az iskolapadból kikerülők majdnem fele funkcionális analfabéta, ami az oktatási rendszer számlájára írható. Megeshet, hogy a számok e tekintetben nem hazudnak, de ha összefüggést akarunk teremteni a friss felmérés eredményével, elgondolkodhatunk valamin.

Lehet, hogy a fiatalok nagy része valóban nem érti meg az iskolai vizsgákon kért legegyszerűbb feladatokat sem, de ez nem jelenti azt, hogy ügyefogyottak lennének, ne észlelnék, értenék azt, ami a való életben körülöttük, ebben az országban történik. A mostani ifjakat sem ejtették a fejük lágyára, a kritikai érzékük kifejlődött, és pontosan érzékelik a problémákat, felmérik, hogy miként boldogulhatnának jobban. Ők se butábbak, gyámoltalanabbak, mint azok, akik a rendszerváltáskor voltak kamaszok. És a mai fiatalok is ugyanúgy látják annak az országnak a hibáit, amelyben élnek, mint a szüleik generációja. Úgyhogy ne csodálkozzunk rajtuk, ha nem itt képzelik el a jövőt.