A közel 130 ezer diák ezekben a napokban vizsgázik mindabból, amivel az elmúlt tizenkét évben – de főként az elmúlt pár hónapban vagy hétben – abrakolt. Kap majd minősítést mindhárom (a kisebbségi diákok esetében mind a négy) tantárgyból, aztán a levegőben marad pár kérdés: az, hogy ez az átlag és ez az abrak mire elég, mire nem, miként látja a jövőben hasznát vagy kárát, hogyan kamatoztatja, és a többi.

Hétfőn a vizsgák sorában elsőként természetesen a román nyelv és irodalom következett. És természetesen a kisebbségi anyanyelven tanuló diákoknak is szó szerint ugyanazon tételek mentén kellett számot adniuk tudásukról, mint a román gyerekeknek. Oly sokszor háborogtunk már amiatt, hogy a hazai tanügyi rendszer e tekintetben nem tesz különbséget a diákok között, hogy lassan a felháborodás is fásulttá, fáradttá, megszokottá vált.

A most májusban az iskolát befejezőknek hajszálnyi esélyük sem volt arra tizenkét év alatt, hogy megvalósuljon az, ami – bár a mi szempontunkból normalitás lenne – minden kétséget kizáróan elérhetetlen idea és vágyálom egyelőre. Az, hogy idegen nyelvként tanulják az állam nyelvét és ekként adjanak számot tudásukról. Úgyhogy akárcsak a korábbi években ballagók, ez a végzős nemzedék is a változtathatatlanba szépen beletörődve biflázta a román irodalmat és nyelvtant, annak tudatában, hogy pontosan ugyanolyan kritériumok szerint mérettetik meg az érettségin, mint a román anyanyelvű diák.

A jelek szerint jó ideig így is marad mindez, óriási csodának kéne történnie, hogy belátható időn belül érezhetően változzon a szisztéma. Az pedig nem mondható el, hogy a mindennapi kommunikációban alig használt fordulatokat, szókincset felvonultató irodalmi szövegek, elemzések átrágása és visszamondása után az átlagos romániai magyar gyerek megtanulna románul: bár az érettségire talán felkészíti őket maga a felkészülés, a mindennapi kommunikációs helyzetekre aligha. Így továbbra is simán elképzelhető a rendszer egyik anomáliáját híven tükröző, immár közhellyé vált fejlemény, hogy a székelyföldi végzős, bár jelesre vizsgázik Tudor Arghezi-ből, egyetemi városba kerülve már nem boldogul az üzletben románul. Mindez a pohár üres feléhez tartozik.

De nézzük most a változatosság kedvéért a pohár teli felét: ezeknek a diáknemzedékeknek mindvégig alkalmazkodniuk kellett a nekik oly sok tekintetben nem kedvező tanügyi rendszer követelményeihez, meg kellett próbálniuk a víz színén maradni, sokszor az árral szemben evickélni. Bár tudásuk hézagos, képernyőfüggők, alig olvasnak, sok köztük a funkcionális analfabéta, és a magyar gyerekek nem tanultak meg románul, mégiscsak edzetté váltak. És a farkastörvények uralta világban remélhetőleg javukra válik, amit az iskolarendszerben tapasztaltak, hogy annak ellenére – vagy éppen csak azért is – boldogulhatnak, hogy nem előzékeny velük szemben a világ.