„Túlléptem a határaimat” – beszélgetés a Kőrösi Csoma Sándor útját végigjáró Sütő Zsolttal

– Hogyan kezdett el fotózni?
– Kaptam egy fényképezőgépet az akkori barátnőmtől. Nagyjából ezzel egy időben kaptam egy buddhizmusról szóló könyvet is, így a kettőt egyszerre fedeztem fel.

– Honnan az érdeklődés Kőrösi Csoma Sándor iránt?
– A buddhista tanulmányaim során találkoztam a nevével másodszor, hisz gyerekkoromban olvastam róla. Budapesten éltem, és a buddhista központokban olyan fotósoknak voltak kiállításai, akik jártak Nepálban, Indiában. Felmerült bennem: milyen jó lenne, ha én is elmehetnék. Már akkor megfogalmazódott az ötlet, csak nem tudtam megvalósítani: nem volt rá pénzem. 2007 elején újra eszembe jutott, felvetettem egy alapítványnak, és vállalták, hogy támogatnak.

– Kőrösi Csoma Sándor útját akarta végigjárni. Mi volt az indító ok?
– Több volt. Ott volt a buddhizmus iránti érdeklődés, a vágy, hogy megnézzem, milyenek a tibeti buddhista kolostorok, hogyan élnek az ottaniak. Másrészt ott volt Csoma, a mítoszok, amelyek keringenek róla. És a fotózás, amely révén támogatást tudtam szerezni, hisz arra, hogy elutazzak, és ne hozzak semmit haza, nem valószínű, hogy bárki adott volna pénzt. A tervem az volt, hogy eljussak azokba a kolostorokba és falvakba, ahol 200 évvel ezelőtt Csoma Sándor élt és dolgozott. Fotózni, hangfelvételeket készíteni, írásban reflektálni a látottakról, elbeszélgetni a helyiekkel Csomáról, és itthon egy anyagot összeállítani, amellyel rá lehet irányítani a közvélemény figyelmét.

– Hogyan viszonyultak Önhöz a helyiek, mikor elmesélte nekik, hogy mi járatban van?
– Aki tudott angolul, annak elmeséltem az utam célját. A többieknek mutattam egy lapot, amelyen rajta volt Csoma útja, az arcképe és a neve tibetiül, egy kép egy szoborról, amely őt meditáló pozícióban ábrázolja, és az én buddhista nevem. De volt egy tibetiül írt ajánlólevelem is, amelyben az szerepelt, hogy miért mentem. Persze, ezt nem tudta mindenki befogadni. Az általam felkeresett helyszínek jó részén ma már rengeteg a nyugati turista, ez egy nagy üzlet, ami a helyieket is átalakítja. Többször láttam rajtuk: jobban szeretnék, ha egyszerű turista lennék, nem kell Csoma-sztorikkal jönni. Emberileg viszont nagyon jól fogadtak, békés, egyszerű emberek.

– A képeiről is az rí le, hogy békés, nyugodt a vidék, de gondolom, már elérte a modernizáció.
– Dardzsilingben jártam egy kolostorban, ahol több száz szerzetes volt. Délelőtt leültem velük meditálni és délután, amikor bementem a közeli netcaféba, ugyanazok a kis srácok lövöldözős játékokat játszottak – akárcsak itthon. A hegyekben ez kevésbé jellemző. A Phuktál-kolostorban például, ahova csak gyalog lehet eljutni, a modern világ úgy jelent meg, hogy egyik este bevitték a tévét és a DVD-lejátszót a közös helyiségbe, beindították a generátort és megnéztek egy buddhista témájú kínai gyártású filmet – tibeti szinkronnal… De pár száz méterre már építették a hatalmas vendégházat, mert sok a turista.

– Gondolom, amiatt, hogy Tibetbe nem könnyű bejutni, sokan Kis-Tibetbe, Ladakhba mennek.
– Nem csak amiatt. Azért is, mert Észak-India szabad világ, nem nyomják el a buddhizmust. Nem jártam a kínai Tibetben, de egy barátom azt mesélte, hogy alig tudtak a helyiekkel kapcsolatba lépni: mindenki félt, hisz tudta, ott vannak a besúgók és figyelik őket.

– Kőrösi Csoma Sándorról egyesek azt állítják, hogy boddhiszatva (buddhista szent) volt, de a kutatók szerint nem érdekelte a buddhizmus, a tibeti–angol szótár elkészítését azért vállalta, hogy pénzt szerezzen útja folytatásához. Hogyan vélekedik erről?
– Annak tényleg nincs írásos nyoma, hogy formálisan buddhistává vált volna, persze, attól sor kerülhetett rá. De a nyugatiak és különösen a tudósok körében elég furcsa kép él arról, hogy mit jelent buddhistává válni. Annak alapján, amit róla tudunk, úgy tűnik, minden boddhiszatva tulajdonsággal rendelkezett. Ráadásul a nyelvtudásával máshol is megkereshette volna azt a pénzt. Amikor felajánlották neki, hogy a tibeti szótárt és nyelvtant elkészítse, felébredhetett benne a kutatói ambíció. Valószínűleg tudta, ha elkészíti, az nagy lépést jelent majd a tudomány számára. És könnyen lehet, hogy közben buddhistává lett. Miért ne? Sokan vallják magukat buddhistának, anélkül hogy formálisan azzá váltak volna.

– Az útinaplójában azt írja, hogy „Csoma el van felejtve”. Mit ért ez alatt?
– Elérhetővé tehetnénk a műveit. Ott van a tibeti–angol szótár, a tibeti nyelvtan, rengeteg tanulmány, meg a buddhista terminológiai szójegyzéke. Persze, ezeket nem értené mindenki. A magam részéről egy fotóalbumot készítenék, képekkel,  rövid szövegekkel Csomáról, az útjáról. Ez egy könynyen befogadható mű lehetne. El tudom képzelni, hogy több nyelven íródik. A történet adott: húsz nyelv, számos ország szerepel benne. Ezzel Európában is szépen lehetne szerepelni. A monográfiák nem könnyű olvasmányok, csak azok olvassák, akiket kifejezetten érdekel Csoma életútja. És szeretnék visszamenni Ladakhba egy kisebb csapattal, és készíteni egy dokumentumfilmet. Erdélyi gyártású Csoma-dokumentumfilm tudtommal még nem készült.

– Szó esett arról, hogy a dalai láma szeptemberben Csomakőrösre látogat. Vajon ez fellendítené a Csoma-kultuszt?
– Mindenképp fellendítené. Ahol a dalai láma megfordul, ott pozitív dolgok történnek. Nagyon jó lenne, ha eljönne. S ha Csomakőrösre jön, még jobb, mert mindenki rá fog kérdezni a helyszínválasztásra. Egyébként jobb lenne, ha a romániai buddhisták hívnák meg, és nem a politikum. Úgy vélem, a román hatóságok elsősorban az őt meghívók miatt reagáltak oly vehemensen. Ráadásul Erdély és Tibet sorsa kicsit hasonló.

– Az útnak az volt a célja, hogy felhívja a közvélemény figyelmét Kőrösi Csomára. Azóta eltelt három év. Hogy látja, ez mennyire sikerült?
– A blogot sokan nézik, a fotótárlatokat, amelyeket több erdélyi és magyarországi településen is kiállítottunk, látták elegen. Egyébként azt a kiállítási formát, amelyet eredetileg elképzeltem, még nem tudtam összeállítani, mert túl sokba kerülne.

– Látta az eredeti tibeti buddhizmust, buddhista kultúrát. Ehhez képest milyen Nyugaton buddhistának lenni?
– Kialakulóban van a nyugati buddhizmus is. A buddhista tanítások tiszták, bármely kulturális közegben érvényesek. Ahol jártam, virágzik a tibeti buddhista kultúra, de ők sem buddhistábbak, mint mi, nyugatiak. A kultúrájuk buddhista, de ez nem jelenti azt, hogy ők ebben élnek, ezt gyakorolják. Mint ahogy mi is keresztény kultúrkörbe születtünk, de a gyakorlatban Jézus tanításait nemigen találod. Az utam során négy emberrel találkoztam, akire nyugodt szívvel mondhatom: olyan, amilyennek az „igazi” buddhistát elképzeltem. Persze, nem biztos, hogy van „igazi” buddhista, és az olyan, amilyennek én elképzeltem.

– Hogyan látja a buddhizmus jövőjét Erdélyben?
– Ugyanaz lesz itt is, mint Nyugaton: gazdag spirituális kínálat, nem csak buddhizmus, minden más is. Az emberek ki vannak éhezve erre. Ha kimész az utcára, látod, hogy a többség boldogtalan vagy zavarodott. Az anyagi javakért folytatott hajsza kikészíti az embereket. Pár év és lehet, hogy össze fognak esni, és utána kapkodni fognak a spirituális „mankók” után. És a mankó idővel sétabottá válhat.

– Útinaplójában azt írja, hogy utazása egyfajta zarándoklat is volt…
– A zarándoklat nem azzal kezdődött, hogy felültem a repülőre, és nem azzal ért véget, hogy hazaérkeztem. A folyamat évekkel ezelőtt elkezdődött, és a mai napig tart. Amikor elkezdtem fotózni, az egyik álmom az volt, hogy a National Geographicban jelenjenek meg képeim. Elhatároztam: mindent megteszek annak érdekében, hogy egy olyan képanyagot hozzak össze, amit még ez a magazin is publikál. Nem tudtam, hova megyek, mit fogok tenni. Túlléptem a határaimat. Nem vagyok hegymászó, nem vagyok sportember, de ötezer méterre feljutottam, s szinte két hónapig háromezer méter fölött éltem. Igaz, úgy mentem el oda, hogy nem volt veszítenivalóm. Össze voltam zavarodva, de a nagy erőfeszítés eredményeként letisztult minden. Legalábbis egy pillanatra. Ilyen értelemben zarándoklat volt: tettem egy erőfeszítést, amely révén születtek új csírák, s ezek a mai napig fejlődnek. Egyikből lett egy szép virág, a másikból csemete, s volt, ami elhalt. Nem vagyok erősen nemzeti érzületű, okkultmagyar, de az, hogy Csoma nyomában járhattam, adott egy magyar pluszt az utamnak. És ezért hálás vagyok. Mentális szinten együtt utaztunk, ugyanazokon a helyszíneken jártam, gondolkodtam róla, próbáltam megfejteni az életét. Erdélyiek már voltak ezeken helyszíneken, ahol Csoma járt, de úgy tudom, én voltam az első, aki a teljes kis-tibeti útvonalát végigjárta. De nem is ez a fontos, hanem, hogy ne legyek az utolsó.