Túl nagy utazás a sasok földjének tengerére: nyaralásos élménybeszámoló az albán partokról és Szkopjéről

Tizennégy fős baráti társaság tagjaként indultunk el mi is július második felében Aradról az albán tengerpartra, úgy, hogy a csapat egyik fele – két autó – egy nappal korábban, pénteken kora reggel útnak eredt, hogy valahol félúton, Észak-Macedóniában megpihenjen egy éjszakára. Míg a másik fele – szintén két autó – pénteken késő este úgy vágott neki a mintegy 1200 kilométeres távnak, hogy egyben „lenyomja”.

Mi az egyet alvós verziót választottuk, főleg amiatt, hogy kétgyerekes, alig kétéves gyerkőcöt is soraiban tudó családként még a körülbelül hét-nyolcórás félutat is sokalltuk. Na de lett az kilenc-tíz is.

És akkor ennek apropóján mindjárt az elején leszögezhetjük:

De első nap természetesen vakon vezetett minket a lelkesedés. Az itthon is jól ismert alföldi, majd hegyvidéki táj Észak-Macedóniában vált igazán különlegessé: a nagy hegyek egyre kopárabbakká váltak. Bár a tiszteletet parancsoló domborzati formákhoz hűvösebb levegőt társítanánk, itt volt a legmelegebb egész utunk során: az autópálya mentén, Velesz közelében kiválasztott szállásunkon 42 Celsius-fok fogadott. No meg a szállásadónk jókora pohár pálinkája, ami finoman szólva nehezen volt összeegyeztethető a fullasztó hőséggel a több mint kilencórás úton kiszáradt utazók számára – de persze megittuk, miután vendéglátónk megnyugtatott: „most nincs meleg, tegnap volt meleg”.

Odautunk második része jóval fárasztóbbnak tűnt, mint az első. Észak-Macedóniából az összefüggő autópálya-hálózat miatt érdemes Görögország felé venni az irányt akkor is, ha a szomszédos Albánia déli része a végállomás (a szerbiai, macedóniai és görögországi sztrádadíjakat kivétel nélkül rendezni lehetett bankkártyával vagy készpénzben euróval a fizetőkapuknál). Viszont ez egy újabb határátkelő-párost jelent, ráadásul a legzsúfoltabb térségben.

Bár tudatosan elkerültük a bogorodicai határt, amelyen a görög tengerpartra tartók is átkelnek, Medzsitlijánál is óriási sorok fogadtak. Két óra kínszenvedés után folytathattuk utunkat, amely a fáradt sofőrt a fényviszonyok sűrű váltakozása miatt alaposan megviselő alagútrengetegen át vezetett (a többtucat, számos, 3 kilométernél is hosszabb járat láttán óhatatlanul arra gondolunk: hogy lehet, hogy nálunk évtizedes léptékben sem képesek megépíteni egyetlen alagutat például a dél-erdélyi sztráda hiányzó szakaszán?!).

Hogy aztán újabb órát „pihenhessünk” a görög–albán határon.

Innen már viszonylag csak egy köpés volt végállomásunk, Ksamil, amelyet egy adott ponton kompnak mondott, de inkább tutajhoz hasonlítható vízi alkalmatosság – és 7 euró – segítségével közelítettünk meg. Bár rendkívül megviselt az út, a megérkezés öröme mindent felülírt. A társaság másik része már megérkezett, a sofőrök pedig az igazak álmát próbálták aludni, de nem nagyon ment nekik: 17 órás, kis pihenőkkel és határokon álldogálással teletűzdelt, a végén már embertelennek érzett vezetés volt mögöttük. Nem is csoda, hogy megfogadták: ilyet többet nem csinálnak.

Ksamil csupán az elmúlt egy-két évtizedben vált igazán közkedveltté a messziről érkező turisták körében is, de a tengerparti falu vonzereje még mindig össze sem hasonlítható a szomszédos üdülőváros, Saranda népszerűségével.

Szállásunk néhány száz méterre volt a tengerparttól, egy kétemeletes villa, melyben rajtunk kívül számos más külföldi vendég is helyet kapott, többek között egy magyarországi család is.

Mindeközben a vendéglátó személyzet – egy nagy család, mely az egyik szobában lakott – végig kedvesnek és segítőkésznek mutatkozott, legalábbis ha az ember kitartóan a fejükre járt: például a meghibásodott légkondi esetében, többszöri panasztétel után, még vasárnap szerelőt hívtak, megjavíttatták. A hűtőt is elvitték, azzal az ígérettel, hogy „holnap” visszahozzák, de abból már semmi sem lett.

Nyilván ez csak egy szállás a sok közül: több elit szálloda is épült Ksamilban, ahol minden bizonnyal mások a körülmények, de persze más árban is. A faluban egyébként jól látszik, hogy valamikor nagyon elindult a turizmusba vetett bizalom, viszont jól láthatók a kudarcok nyomai is: számos félbe hagyott épületet láttunk. Nagyon sok ház tetejéből kiállnak a vasbeton elemek, miközben az alsó szinten helyiek vagy turisták laknak: minden bizonnyal a tulajdonosok abban bíznak, ha összegyűl a pénz, újabb szintet emelnek. A csillogó-villogó szállók mellett parlagon heverő telkek is megerősítik Ksamil ellentmondásos képét.

Más partszakaszon nemigen tapasztaltuk ezt, viszont több helyen hínáros is volt a víz, ami egyeseket szintén zavart. Ugyanakkor a tenger hőmérséklete kiváló volt: egyáltalán nem volt hideg, viszony annyira meleg sem, hogy ne érezzen hűsülést az ember, ha a tűző napról belevetette magát.

Visszatérve a külön büdzsére: a tengerparton egymást követi a sok-sok privát strand, amelyek néhány tíz méteres darabot „uralnak”, és ahhoz, hogy megközelíthesd a vizet, napozóágyat kell bérleni.

Egyik napra korfui kirándulást terveztünk, viszont az árak kissé elvették a kedvünket: több mint 200 eurót kértek egy autós család kompos oda- és visszaszállítására. Aztán egy magyar család beszámolója hallatán végleg lemondtunk róla. 210 eurót fizettek egy társaságnak, amely leghamarabb 10 órakor indított kompot, legkésőbb 17 órai visszatéréssel, tehát igen szűkre szabott időbeosztással. A család „végigrohant” Korfun, és egy órával az indulás előtt a kikötőbe ért, de így sem fért fel az illető társaság kompjára, amely már nem engedte fel őket. Így kénytelenek voltak pluszban 90 eurót fizetni egy másik utasszállítónak, hogy visszavigye őket Ksamilba.

Korfu költséges és rizikós „meghódítása” helyett visszavonultunk a szárazföldre, és ellátogattunk a csupán néhány kilométerre található Buthróton (Butrint) romvárosába, mely ma nemzeti régészeti parkként működik. Az UNESCO világörökségi helyszínén egyaránt láthatók a Krisztus előtti görög időkből, a római uralom korszakából, az ókeresztény korból, de a 18. századból, a Velencei Köztársaság idejéből fennmaradt épületromok is, melyeket magas fák óvó árnyékában lehet körbejárni.

Innen motorcsónakos kirándulásra is be lehet fizetni a Vivari-csatornán, Ali Tepeleni (1741–1822) várromáig. A pasa a Balkán-félsziget délnyugati szegletének teljhatalmú ura volt, a messze földön híres, rettegett hadvezér intézkedései nagy gazdasági fejlődést eredményeztek a régióban. Egyébként Ksamilból vagy Sarandáról számtalan más hajókirándulásra is be lehet jelentkezni, amelyek a környező kis szigeteket célozzák, fürdőzéssel egybekötve, akár ebéddel is, fejenként mintegy 30-50 euró közötti áron.

Szerencsére előrelátók voltunk, amikor az utat terveztük: jól megéreztük, hogy a visszautat nem kell elsietni. „Félutas” megállóként Szkopjét választottuk, ahol immár két éjszakára foglaltunk szállást, hogy jusson idő kicsit megismerkedni Észak-Macedónia fővárosával is.

A szombati odaút a szokásos határmenti álldogálást hozta, talán egy kicsivel kevesebbet időztünk, mint jövetben, viszont a lelkesedés sem volt már a régi. Szkopjébe sötétedés után futottunk be, és a megérkezés örömét fokozta, hogy csodás tűzijáték fogadott a város fölött. Aztán ismét kissé elkeseredtünk, amikor a navigációs rendszer egy tömbháznegyed kellős közepére vezetett, mondván: itt kell legyen a szállásunk. Egy utcával odébb meg is találtuk a panelek között meghúzódó panziót, amelyről az internetes képek nem árulták el, milyen közegben található.

Mivel a fáradt sofőrnek megérkezéskor igencsak jólesik egy hideg sör, elindultunk a szomszédos ábécébe, amely sajnos akkorra már bezárt.

Érdekesség, hogy a többségében muszlimok lakta Albánia tengerparti vidékén szinte semmit nem érzékeltünk ebből: ott minden a turistáknak van alárendelve, még a rendőrök is csak albán rendszámú autók (amúgy hihetetlenül agresszíven vezető) sofőrjeit „fújatták meg” az egyik vegyesbolt előtt. Miközben Ksamilban csak elvétve láttunk burkába öltözött nőt (egy-két beöltözött hölgyet a tengerben megmártózva is), a csupán alig több mint negyedrészt iszlám vallásúak által lakott Szkopjében ennek életvitelszerű gyakorlásába „ütköztünk”.

Másnap, vasárnap még inkább, amikor egyáltalán nem találtunk alkoholt áruló boltot, pedig még egy nagy szupermarketet is becserkésztünk, mindhiába.

Nyilván a városnak ezen része nem a turizmusra van berendezkedve, vendéglőben természetesen lehetett sört kapni. Előzetesen azért felelt meg a szállás fekvése a térkép szerint, mert Szkopje azon felén található, ahonnan könnyen megközelíthető az amúgy 85 százalékban hegyek borította Macedónia legnépszerűbb kirándulóhelye, a Matka-kanyon.

A gyönyörű látványt nyújtó kanyon vízgyűjtő gáttal felduzzasztott tavában kajakozni, hajókázni is lehet, többórás vízi kirándulásokat is szerveznek az 5000 hektáros területen található több barlanghoz. A gát alatti erdőben gyors vizű patakok folynak, melyek mentén rengeteg ember piknikezett vasárnapi ottjártunkkor.

Az estét egy gyors belvárosi vizittel töltöttük. Az 526 ezer lakosú Szkopje központja – sok más kelet-európai városhoz hasonlóan – teljesen elüt a tömbházakkal teletűzdelt külvárostól. Grandiózus, az ókori görög világra hajazó épületek magasodnak a Vardar mentén (de persze új építésűek, nem kétezer évesek), a folyót sűrűn átszelik a gyalogosoknak szánt hidak. A macedónok imádhatják a szobrokat: ennyi képzőművészeti alkotást viszonylag kis helyen nemigen látni máshol, még a folyóban is fellelni egy vízbe ugrás közben megörökített alakot.

A legmagasztosabb alkotás természetesen Nagy Sándor 25 méter magas lovas szobra. A mai macedónok III. Alexandrosz makedón király népének leszármazottaiként tekintenek magukra, ennek szellemében építették újjá „görögösen” Szkopje belvárosát is. Viszont ez egy vitatott elmélet, nyelvileg és számos más szempont alapján is inkább a bolgárokhoz állnak közelebb.

Maguk a görögök is már az ország 1991-es függetlenedése óta rengeteg politikai csatát vívtak velük a Makedóniának nevezett saját régiójuk védelmében, ennek eredményeként keresztelték át az új országot Észak-Macedóniának.

A szűk utcákkal behálózott, megszámlálhatatlan boltocskát, kifőzdét felsorakoztató vásárvárosrész az isztambuli után a második legnagyobb bazár Európában. Páratlan hangulata ma is erőteljesen sugározza a török-muszlim behatásokat, ugyanakkor természetesen itt is mindent a turisták igényeire formálnak – talán egyedül a sörivók szerény elvárásairól megfeledkezve... Nagy meglepetésünkre kürtőskalács-árust is találtunk: a „Transilvanisko trdlo” felirat alatt magyarul is olvasható volt az erdélyi finomság neve. A kisbolt azonban sajnos már zárva volt.

Rövid, de tartalmas esti sétánk után hazatérve megnyugvással állapítottuk meg, hogy van víz a szálláson – ugyanis távozásunkkor hiába eresztettük meg a csapokat, ami itt is „először fordult elő” az egyik helyi ottlakó szerint. Aztán a szállásadó felvilágosított: vasárnap olcsóbb az áram, ezért mindenki akkor indítja be a mosógépeket, a megnövekedett vízigény pedig csökkenti a nyomást a rendszerben, így előfordul, hogy a második emeletig nem kúszik fel a víz...

Másnap azzal a tudattal indultunk hazafelé, hogy igazán megérte egy hosszabb szkopjei kiszállással színesíteni albán tengerparti nyaralásunkat: