Fotó: A szerző felvétele
2012. március 02., 08:382012. március 02., 08:38
Az apró parkok által tarkított flaszterrengetegben egészen addig tartott az álmélkodás, amíg lemozgólépcsőztem a föld alá. Hirtelen minden irányból minden irányba siető emberekbe botlottam – Sindzsuku alatt nyüzsgő „katakomba-hálózat” húzódik, hiszen a mélygarázsokból vagy a metró felől érkezőknek teljesen felesleges felmenniük a napvilágra. Az irodaépületeknek a föld alatt is van főbejárata, a mozgójárdákkal felszerelt rendszer középpontjában pedig az állomás áll, amelyen tucatnyi földalatti (metró) és „földfeletti” (városi vasút) járat keresztezi egymást. Hirtelen ott találtam magam a filmekben is látott Tokióban…
Az élmény bombasztikus: a Sindzsuku a világ legnagyobb és legforgalmasabb metrómegállója, ahol átlagban naponta több mint 3,5 millió ember fordul meg. Közel 200 kijárata van, nem véletlen, hogy a helyiek is sorban állnak az állomást mutató óriási térképek előtt – másképp szinte lehetetlen megtalálni a megfelelő kijáratot. A felfordulás csak első pillanatra tűnik kaotikusnak, amint megszokjuk az embertömeget, japánosan logikussá és rendezetté válik minden.
A puritán célratörőséget amúgy már Tokió felé repülve is megtapasztaltam. A japán légitársaság óriásgépén például pont a szükséges hely jut minden utasnak – a lábamat nem tudtam kinyújtani, de nem is rándult görcsbe a félnapos út alatt. Helyi társasággal utazva Japán egy másik sajátosságából, a valódi kedvességből is kellő adagot kaphatunk a repülőn. Bárkinek, bármi gondja akadt, azt az utaskísérők előbb megjátszhatatlanul őszinte megdöbbenéssel vették tudomásul, majd minden további felesleges kérdés nélkül megoldották a problémát. Az évente több mint 30 millió embert kiszolgáló Narita repülőtéren sincs szükség „előképzettségre”, a folyosók rengetegében minimális angoltudással el lehet boldogulni. Az Európai Unióból érkezve nem kell vízumot váltani, de az országba való belépés előtt fényképet készítenek a látogatóról, eközben pedig egy apró szerkentyű fél méterről a lázunkat is megméri – aki fertőző betegnek tűnik, azt előbb kivizsgálják, és ha szükséges, karanténba kerül. Japán nagyon barátságos és nagyon szigorú szigetország…
A legnagyobb japán szigeten, Honsún fekvő Tokiónak a 2011-es népszámlálási adatok alapján több mint 13 millió lakója van, míg a Tokió mellett többek között Jokohamát, Szajtamát vagy Kavaszakit magában foglaló agglomerációs területen több mint 35 millióan élnek, és ezzel ez a világ legnépesebb urbanizált területe. Tokió a világ 500 legnagyobb vállalata közül 47-nek ad otthont, többnek, mint bármely más város a világon. A település felemelkedése a 17. század elején kezdődött, amikor Tokugava sógun egy kis halászfaluba, Edóba helyezte székhelyét. A város nagyon gyors fejlődésnek indult, lakossága már a 18. században elérte az egymilliót. A császárság visszaállítása után, 1869-ben a 17 éves Meidzsi császár Edóba költözött, és a várost átnevezte Tokióra (a szó jelentése „keleti főváros”). Tokiót kétszer rázta meg hatalmas katasztrófa: az 1923-as kantói földrengés mellett a második világháború során, az 1945-ös tokiói bombázás majdnem olyan pusztító volt, mint a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttvéve. |
Ha az egészségi állapotunk megfelelőnek bizonyult, a tokiói várossétákhoz a metró legmegfelelőbb eszköz. Ugyan a hálózat térképe első pillantásra sűrű és színes szőttesnek tűnik, végső soron a közlekedés nem bonyolultabb, mint az európai metropolisokban. A megállókban uralkodó rend titka a japánokban genetikusan kódolt fegyelmezettség. Tolongás a legnagyobb csúcsidőben sincs: az emberek a peronra felfestett jelek mentén állnak sorba, a másodpercre pontosan járó szerelvények pedig úgy állnak meg, hogy a kiszállók a befelé igyekvők sorfala között hagyják el a metrót – amikor az utolsó ember is kiszállt, megkezdődik a beszállás, akiknek pedig nem jut hely, a sorban maradva várják a következő metrót. Mindez gyorsabban történik meg, mint ahogy leírtam, és ez nem csak balkáni közegből érkezve tűnik lenyűgözőnek – Európa boldogabbik felén sem tapasztalni ilyesmit. Mint ahogy még az ózondús alpesi régióban sincs olyan tisztaság az utcákon, mint Tokióban. Nálunk az a mondás tartja, hogy egy város tisztaságát az ott élő varjúk száma mutatja meg a legpontosabban. Nos, ez Japánra nem tűnik igaznak: Tokió parkjai károgástól hangosak, de még a legelhagyatottabb részen lévő közvécék is patikahangulatot árasztanak. Az ott kocogók szemében mulatságosnak is tűnhettem, ahogy a vécés nénit kerestem az épület körül – természetesen nem ismerik ezt a foglalkozást, „magától” ilyen tiszta minden. Az egyik helyi ismerősöm nagyot nevetett azon is, amikor megkérdeztem, hogy itt büntetés jár-e, ha valaki piszkos autóval megy ki az utcára. Számomra logikusnak tűnt a kérdés – tíz nap alatt egyetlen poros négykerekűt sem sikerült megpillantanom –, számára pedig nyilvánvalónak, hogy mindenki tiszta autóval jár.
Ember- és betűrengeteg. Tipikus utcakép a nyüzsgő Akihabara negyedben |
Tokió amúgy kevés „klasszikus” turistalátványosságot kínál. Mivel korábban szinte csak fából építkeztek, a tűzvészek, a földrengések és a világháborús bombázások gyakorlatilag teljesen eltüntették az épített örökséget. A császári palota nagy részét is újra kellett építeni, a mai díszterem gyakorlatilag egy alig feldíszített tornateremre hasonlít. A megmaradt régi pagodaépületeknek, az óriási kapuknak és a várárkon átívelő hidaknak köszönhetően azonban még maradt valami a sógunok korszáknak hangulatából. A múltat emellett néhány régi templom és szentély idézi, amelyeket szintén érdemes felkeresni – például a Nemzeti Múzeumnak is otthont adó Ueno-dombon. A környék tavasszal a legszebb: Tokióban ez a Japánban nemzeti időtöltésnek számító hanami (azaz cseresznyevirágzás-nézés) egyik legnépszerűbb helyszíne.
A város legnagyobb és legfontosabb buddhista temploma a Senso-ji szentély, amelyhez a monumentális Mennydörgés kapun át jutunk el. A japán fővárosból talán ez a turistalátványosság hasonlít a leginkább az európai célpontokhoz, köszönhetően a kaputól a templomig húzódó bazársornak – Tokióban itt a legkönnyebb beszerezni az ajándékoknak szánt szuvenírokat. A sintoista szentélyek közül a Sibuja negyedben lévő Meidzsi dzsingu a legjelentősebb: annak a Meidzsi császárnak állít emléket, akinek uralkodása alatt, a 19. század végén és a 20. század elején Japán feudális országból viharos gyorsasággal alakult át modern és fejlett állammá.
Bár Tokió híján van a múltbeli emlékeknek, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a város ne kínálna folyamatosan látnivalókat. A Meidzsi dzsingunak is otthont adó Jojogi park mellett található a Takesita-dori: a szűk sikátor szó szerint egy vibráló vásár, ahol fiatalok tömege szerzi be magának az extravagáns ruhadarabokat. Foszforeszkáló hajszínnel társított őrült frizurák, rózsaszín babaruhához húzott katonai bakancs, barokkos fodros szoknya – itt semmi sem kelt feltűnést. A város sokszínűségét bizonyítja, hogy a Takesita-dorival párhuzamosan fut a klasszikus divat helyi központja, a „tokiói Champs-Élysées”-nek is nevezett Omotesando-dori, a nagy európai divatházak üzleteivel. Persze a körítés itt is japános: a kirakatok hasonlóak a francia eredetihez, az üzleteknek otthont adó futurisztikus épületek azonban helyi ízt adnak a luxusnak.
Egy másik modern látványosság a filmekben is előszeretettel mutatott Akihabara körzet. Az épületeken lévő élénk reklámrengeteg még nappal is mellbevágó, sötétedés után pedig állandóvá válik a fényorgia. Őrült öltözékekben itt sincs hiány, a kultikus japán képregények és rajzfilmek (manga és anime) világa ez, ahol a legmodernebb technikai kütyük kaphatók, köztük rengeteg, amit tulajdonképpen csak belső használatra szánnak – egy rózsaszín elektronikus kavicsról végül az eladótól tudtam meg, hogy tulajdonképpen egy kézmelegítő.
A metróállomásra visszatérve egy tradicionális ruházatba bújt gésa tipegett el előttem – mintegy bizonyítékaként annak, hogy Tokióban a futurizmus és a hagyományok a legnagyobb természetességgel élnek egymás mellett, a világon egyedülálló hangulatot adva az itteni életnek.
Időszakos kiállítás keretében mutatja be a 250 éve született Bolyai Farkas polihisztor tevékenységét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár és a Teleki Téka Alapítvány.
Még a korábbiaknál is gazdagabb programkínálattal készül a Duna Médiaszolgáltató a 11. Duna Napokra, melyet május 30. és június 1. között rendeznek meg Torockón a nemzeti összetartozás napja alkalmából.
Felvette több mint 1,96 millió eurós nyereményét a vasárnapi hatoslottó-sorsolás telitalálatos szelvényének tulajdonosa – közölte kedden a Román Lottótársaság.
A Bilea-tónál mínusz 6,3 Celsius-fokot mértek az elmúlt éjszaka a meteorológusok; ez az elmúlt 46 év május 12-ei dátumain mért értékek negatív rekordja.
Erdei ösvényeken, sziklás helyeken, hegyi patak mentén, kis települések mellett vezet végig az EKE Jókai Mór emlék- és teljesítménytúrájának útvonala, melynek 30 km-es szakaszát a nagy író születésének 200. évfordulója alkalmából mi is megtettük.
Az idő felmelegedésével országszerte egyre több problémát jelentenek a kullancsok. Kiss Melinda marosvásárhelyi bőr- és nemigyógyász a Krónikának arról beszélt, mi a teendő kullancscsípés esetén, mikor kell orvoshoz fordulni.
Az útkarbantartók a sűrű havazás miatt egyelőre leállították a Transzfogarasi út hótalanítását, de a hatóságok biztosították a közvéleményt arról, hogy a hónap végéig megnyitják az utat a forgalomnak.
Könnyed, egészséges, egyszerre csípős és édes Hawaii tradicionális étele, a Huli-huli.
Magyar és román nyelvű vezetett sétákkal, gyerektevékenységekkel, lovagi sátorral és középkori játékokkal, színházi és zenei műsorral, a gróf Bánffy Katalinról szóló portréfilmmel és beszélgetéssel várják a látogatókat a bonchidai Bánffy-kastélyban.
Több ezer magyar egyetemista gyűlt össze szerdán reggel a kincses város Főterén, ahol kezdetét vette a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által 30. alkalommal rendezett diáknapok.