Kirándulás a flamingók Földközi-tengeri szigetén – Pazar természeti szépséget és épített örökséget láthat a Szardíniára látogató

Kiss Judit 2019. szeptember 22., 15:21

Több ezer éves, ismeretlen rendeltetésű kőépítmények, lélegzetelállítóan mélykék tenger, festői és barátságos kisvárosok, kecses flamingók – mindez Szardínia. Az Olaszország, Spanyolország, Tunézia és Korzika között elhelyezkedő elbűvölő szigetre érdemes szeptember elején-közepén utazni, hiszen ilyenkor ragyogó nyáridőt, felhőtlen eget és meleg tengervizet kínál, de az év bármelyik szakában káprázatos látnivalókat rejteget.

A különleges formájú sziklákon megtörő hullámok 30 méter magasra is felcsapnak a Szardínia északkeleti részén található Capo Testán Fotó: Kiss Judit

Juhnyájak, több ezer éves köralapú kőépítmények (nurágik), káprázatosan kék tenger, gyönyörű sziklás partok, flamingók, vadlovak – főként ezekkel a sztereotíp jelképekkel szokták jellemezni Szardínia szigetét. Ezeket a látványelemeket ábrázolják a hűtőmágnesek, a turisták számára gyártott szuvenírek, ezek szerepelnek a legtöbb utazási könyv címlapján.

A Földközi-tenger második, Európa nyolcadik legnagyobb szigetére utazó elé azonban, ahogyan az lenni szokott, természetesen jóval árnyaltabb, színesebb kép tárul, és az összbenyomást korántsem lehetne belesűríteni a pár kiragadott jelképbe. Az Olaszország, Spanyolország, Tunézia és Korzika között elhelyezkedő sziget szeptember elején-közepén ragyogó nyáridőt, felhőtlen eget és meleg tengervizet kínál az oda utazónak, és talán azért is érdemes ellátogatni ebben az időszakban, mert a főszezonnak már vége, és a leglátogatottabb helyeken is valószínűleg kevesebb a turista, mint a nyári hónapokban.

Többezernyi
több ezer éves kőépítmény

A Szardíniára látogató számára az egyik legkülönlegesebb látvány a sziget sajátos jelképe, a nurági. A zöldellő dombokon, buja növényzettel övezett utak mentén láthatóak a több ezer évvel ezelőtt emelt tömör kőépítmények, amelyekből nem kevesebb, mint 7–8 ezret tartanak számon. A csak Szardíniára jellemző, csonkakúp alakú, zömök toronyformájú építmények valódi rendeltetéséről, céljáról ma is sok vita folyik történészi, régészi körökben. Az ismertetőkben általában az szerepel, hogy a nurágik kultikus célokat szolgáltak, vallásos szertartások helyszínei lehettek, de védelmi funkcióval is bírhattak, közösségi tér, lakóhely is helyet kapott bennük. Vannak köztük nagyon romosak és viszonylag ép állapotúak, amelyeket jól karbantartanak, sőt borsos áron lehet belépni a nurágikba, idegenvezetéssel. Ilyen például a Barumini mellett látható, legépebben fennmaradt nurági, amely 1997-ben került fel az UNESCO-világörökség listájára, vagy a turisták által kedvelt, gyönyörű Alghero város melletti Palmavera komplexum. Az átlagosan 10–20 méter magas, kövekből emelt építmények különlegessége, hogy kizárólag Szardínia szigetén terjedtek el, máshol – a régészek eddigi ismeretei szerint – nem jelent meg a Krisztus előtt 2–3 ezer évvel ilyen rendkívül fejlettnek számító építkezés.

Az elefántszikla kedvelt turistalátványosság, Alghero várostól nem messze található Szűk utcácska Bosa városában, a tangóharmonikás koncertjének és vitájának helyszíne Fotó: Kiss Judit

Ha a látogató a nagy hőségben a nurági kellemesen hűvös falai közé lép, csodálattal vegyes ámulat tölti el: a ma embere számára négyezer év távlatából nem érkezik értelmezhető üzenet a régmúltból, sűrű homályba vész az építmény készítőinek, lakóinak életformája, szokásrendje.

Világosan csak az érzékelhető, hogy ezek az egymásra rakott kövek, dacolva a történelem viszontagságaival, több ezer éven át megmaradtak Szardínia szigetén, hogy közölhessék egy rég eltűnt civilizációról: a valaha élt népek képesek voltak időtállóbbat alkotni, mint számos elődjük, utóduk. Egyébként a szigetet számos nép lakta, többek közt a föníciaiak, a karthágóiak, rómaiak, arab hordák, hosszasan uralkodtak itt a spanyolok, és a 18. század elején pár évre a Habsburgok kezébe került. Szardínia jelenleg egyike a speciális autonóm státussal rendelkező régióknak Olaszországban, a státust az 1948. évi olasz alkotmány biztosítja, amely közigazgatási és kulturális autonómiát garantál a régiónak.

Ahol a szieszta az úr

A sziget part menti része és belseje is gyönyörű látnivalókat kínál: buja, dús növényzete, hegyes-sziklás domborzata, festői kisvárosai és falvai, épen maradt 11–12. századi templomai mind-mind feledhetetlen hellyé teszik Szardíniát.

A városok kicsik, emberarcúak és -léptékűek, a mediterránon megszokott nyüzsgés, életöröm jellemzi az általában szűk, otthonosan rendetlen utcácskákon uralkodó atmoszférát.

A városokon, falvakban nyoma sincs túl nagy rendnek vagy sterilitásnak, természetes életszerűség árad az emberekből és a hangulatból. Úgy tűnik, az Európai Unióban immár mindenhol kötelezővé tett hulladékgazdálkodási szabályzat megtette a hatását Szardíniában: szigorúan négyfelé válogatják a szemetet, és sehol nem látni hulladékot sem az utcákon, sem a tengerparton, sem az országutak mentén. A mediterrán világra jellemző sziesztát is szigorúan tiszteletben tartják: dél felé bezárnak a boltok, kisebb településen az éttermek is, szinte csak a kávézók tartanak nyitva este 5–6-ig, hiszen ekkor élénkül meg a nyüzsgés az utcákon, ekkor telnek meg a teraszok.

A Kelet-Közép-Európában élő számára kissé fura, de rokonszenves, hogy míg itthon este 8 óra felé már ágyba parancsolják a kisgyerekeket, addig a mediterrán városkákban még este 11-kor is vígan tologatják a szülők a babakocsikban az apróságokat. És az is érdekes, hogy

az ember sok helyen este 11-kor is bemehet a múzeumokba, mert tárt ajtókkal várják, hiszen ez is hozzátartozik az élénk késő esti élethez.

Számos elbűvölő települést lehet látni Szardínián, nem kivétel ez alól a főváros, Cagliari sem. Az odalátogatót egy csapásra elvarázsolják a város szűk utcácskái az emeleti erkélyeken lengő kiterített ruhákkal, azonnal megtetszenek hangulatos terei, otthonos kávézói, életerős pezsgése, ami nem nevezhető zavaró zsúfoltságnak. Cagliari lakosainak száma 170 000, de a hozzá tartozó településekkel együtt eléri a 300 000 főt. Nyilván kedvelik a turisták azért is, mert gyönyörű a kikötője, de a patinás belváros szépsége miatt is. A város legrégibb része a Castello dombtetőn fekszik, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Cagliari-öbölre. A városfalak legnagyobb része ma is teljesen ép, két 13. századi fehér mészkő torony, a Sant Pacras és az Elefánttorony erősíti. A sziget kisebb városai is rokonszenvesek, barátságosak, hiszen az ottaniak is nyitottak, kedvesek, közvetlenek az idegenekkel. Ezt érzékeltük Bosában, Algheróban, és a kivételes szépségű, a mélykék tenger fölötti dombon elhelyezkedő Castelsardóban is.

A palmaverai nurági, amely a történészek szerint időszámításunk előtt 2-3 ezer évvel épülhetett, viszonylag épen maradt Fotó: Farkas Emőd

A mintegy 6 ezres Castelsardo Szardínia egyik legszebb, legjellegzetesebb látnivalója. A kivételes fekvésű település a festői óvárosáról, lenyűgöző panorámájáról híres, a tenger fölé magasodó sziklaszirten épült belváros szűk kis utcáival magával ragadja az odalátogatót.

Orgosolo talán a legmeglepőbb kisváros, ahol jártunk: szinte mindenik házfalon óriási, színes, Szardínia, Olaszország és a nagyvilág eseményeire, világpolitikai történésekre utaló falrajzok  láthatóak.

Az első orgosolói grafittit 1969-ben készítette egy milánói anarchista csoport. Később egy helyben dolgozó rajztanár tanítványaival együtt folytatta a falfestést a településen.

Amikor legyőzték a tangóharmonikást

A kisvárosban egyébként fellelhetőek a hagyományos, valószínűleg már eltűnőfélben lévő vidéki élet nyomai: az olasz neorealista filmekből ismert, fekete ruhás, fekete fejkendős asszonyi viselettel is lehet találkozni Orgosolóban. Az egyik patinás templomba léptünk éppen be, ahol fekete ruhás asszonyok takarítottak, sepregettek, feltekerték a szőnyeget az oltár előtt. Amikor kifelé indultunk, hirtelen hangosan kiabálni kezdtek utánunk. Első pillanatban azt gondoltuk, talán illetéktelenül léptünk a templomba, és rendre utasítanak. De mint kiderült, korántsem erről volt szó:

egy tálca süteménnyel szaladtak utánunk, meg akartak kínálni bennünket.

Szűk utcácska Bosa városában, a tangóharmonikás koncertjének és vitájának helyszíne Fotó: Kiss Judit

Nemcsak innen derült ki, mennyire spontánul, közvetlenül és természetesen tudnak viselkedni a helyiek: a Bosa nevű városban annak is tanúi lehettünk, egyáltalán nem rejtik véka alá indulataikat. Szűk utcácskában volt a szállásunk, a két-három emeletes házak sorát nagyon közel építették egymáshoz, amint az a mediterránon jellemző, hogy árnyékot tarthassanak a nagy melegben. Késő este a házak erkélyein és a szobákban tartózkodók két idős férfi improvizált „koncertjét” hallgathatták: egyikük hosszasan tangóharmonikázott, másikuk harsányan dalolt hozzá. A szomszéd ház egyik lakója, egy megtermett matróna egyszer csak, megelégelve a spontán koncertet, kirontott a házból, és torka szakadtából kiabálni, átkozódni kezdett, hogy azonnal hagyják abba a muzsikálást, mert különben hívja a rendőrséget. Jellegzetes olaszos légkör uralkodott a késő esti utcán: hangos csetepaté zaja visszhangzott. A környékbeli házak magaslati ablakai pedig sorra kezdtek kinyílni, és mintha egy színházi előadást néztek volna, az ablakokban fejek jelentek meg, számos szempár figyelte kíváncsian, ki nyeri a csatát, a muzsikálók vagy az álmából felriasztott matróna. A tangóharmonikás szurkolóinak csalódniuk kellett, ugyanis az asszonyság hagyta el győztesen a csatateret: elhallgatott a zene, a dalolás. És mint egy színházi előadás végén, a nézők is elhagyták a nézőteret, sorra csukódtak a szűk utca házainak emeleti ablakai.

A pillekönnyű szárd kenyér és társai

A vidék gasztronómiai szempontból is érdekes: a fekete kendős szárd asszonyok süteményei épp olyan finomak voltak, mint az általunk megkóstolt többi étel a szigeten.

Szardínián természetesen rengeteg halat és tengergyümölcsöt fogyasztanak, a kagylótól a rákig, a tintahalig rengeteg mindent meg lehet ízlelni.

Az éttermekben persze nem olcsó étkezni egy romániai átlagturistának, de európai viszonylatban átlagos árakról beszélhetünk a vendéglátóipari egységekben és a boltokban is. A sziget sajátos gasztronómiai tradíciókkal rendelkezik, egyik fő jellegzetesség a sajtok széles választéka.

Hagyományosan juhtartó népek lakták a szigetet, és ez ma is jól érzékelhető, hiszen úton-útfélen ott legelnek a nyájak. Mindenképpen érdemes megkóstolni a pecorino nevű sajtokat, amelyek tipikus szardíniai ételeknek számítanak, kecske- és tehénsajtok bő választékát találhatjuk a boltok polcain, és rengeteg helyen látni kiírva, hogy „formaggio” (sajt), be lehet térni háztáji gazdaságokba, ahol kézműves termékek kaphatók. A húsfélék is fontos szerepet kapnak a szárd gasztronómiában: rengeteg fajta kolbász, sonka kínálja magát. És mindenképpen szót kell ejteni a zöldségekről, gyümölcsökről:

az út mentén a hatalmas kaktuszok szeptemberben tele vannak érő kaktuszgyümölccsel, a fügefák szinte roskadoznak az édes termés alatt,

a standoknál ízletes, sötétzöld, de érett paradicsomot is lehet kapni. Említést érdemel a hagyományos kenyér: a tipikus szárd pékáru kimondottan lapos, van egészen vékony, ropogós, és szintén vékony, de pitaszerű változata is. A pászkaszerű szárd kenyeret olykor olívaolajjal, bazsalikommal is ízesítik. Az érdekes, pillekönnyű textúrájú kenyeret azért készítették vékonyra, hogy a pásztorok könnyen magukkal tudjanak vinni nagyobb mennyiségben – tudtuk meg az orgosolói kenyérmúzeumban, amelyben megismertették az érdeklődőkkel a mindennapi betevő elkészítésének módját, a lisztféléket, amikből készítik a mindennapi eledelt.

Flamingók, lávaszerű vízsugarak

Élővilág szempontjából is különleges a sziget, amelynek egyik jelképe a flamingó, Szardíniában azonban más ritka állatfajok is élnek, például fehér szamarak vagy vadlovak.

A flamingók szigetének is nevezik Szardíniát, és nemhiába, például Cagliari mellett százával lehetett látni különleges testfelépítésű és mozgású kecses madarakat, amint fejüket a sekély tavakba dugva élelmet keresgélnek.

És a végén hadd ejtsünk szót a lélegzetelállítóan gyönyörű tengerpartokról, azokról a helyekről, ahol a mélykék tengervíz neki-nekirugaszkodik a sziklás partoknak. Néhol magas, meredek sziklák szegélyezik a partot, akadnak öblök, ahol szinte tükörsima a víz, és finom homok borítja a partot, van, ahol olyan óriásiak a hullámok, hogy az ember nem merészkedik a közelükbe, de nem is tehetné, mert a parti őrök éberen vigyáznak, és ha valaki a hullámokba merül, azonnal kihívják sípszóval a vadul habzó vízből.

Az orgosolói templomnál takarító szárd asszonyok, akik süteménnyel kínáltak Fotó: Kiss Judit

A sziget északkeleti részén helyezkedik el Santa Teresa di Gallura, a település mellett található Capo Testa, az egyik legkáprázatosabb hely, amit láttunk. A világítótorony mellett óriási területen láthatóak elképesztően fura alakú sziklák, mintha kővé varázsolt amorf lények lennének. A tenger pedig óriási erővel csapódik a szikláknak, a magasból látni, amint 20–30 méteres hatalmas vízsugarak csapnak a magasba. Mintha lávát látnánk, amint hatalmas erővel és robajjal tör fel, a látványból fékezhetetlen őserő árad olyannyira, hogy emberi mivoltát parányinak érzi a földönfutó az elemek óriási erejéhez képest.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat