Edinburghban jó magyarnak lenni

Az itteniek ugyanis még mindig előszeretettel ápolják azt a tradíciót, hogy a központi utcán, a Royal Mile-on (Királyi Mérföld) található Midlothian Szívbe köpve fejezzék ki nemtetszésüket azokért a borzalmakért, amit az egykoron itt álló börtön lakói voltak kénytelenek elviselni.

Hogwarts szelleme

A történelem és a hagyományok nem csak ezen epizód révén hatják át Edinburgh városát, és az itteni élményekre talán úgy lehet a legjobban felkészülni, ha szárazföldön érkezünk meg Skótföld második legnagyobb településére. Például egy Londonból induló vonattal, így az út során felfedezhetjük az élénk színekkel megfestett skót alföldet, ahol a valószínűtlenül zöld fű emlékezetes kontrasztot alkot a szinte mindig felhős ég sötétjével.

Már az állomás épületéből kilépve feltűnik, hogy Edinburgh mintha az út során látott zord táj építészeti leképezése volna: szürkésbarna falak, sokablakos paloták, az ég felé törő rengeteg torony – minden irányba nézve. Érthető, honnan merítette az ihletet a Harry Potter-sorozathoz J. K. Rowland, aki a már említett Royal Mile egyik mellékutcájában megbújó Elephant House pubban írta meg a varázslótanonc első meséjét. Ha így nézzük, akkor a Midlothian Szív történetét egyik regényében megéneklő Sir Walter Scott emlékműve is mintha csak a Hogwarts varázslóiskola egyik melléképülete volna, de mesebeli világot idéz a város felé tornyosuló Nelson-emlékmű is.

A méltóságosan komor épületek ellenére így a hangulat nem nyomasztó – talán Harry Potternek is köszönhetően –, de inkább varázslatosnak mondható. Igaz, a turizmus helyi felelősei tesznek azért, hogy a mágia fekete oldalát se felejtsük el: sokan kínálnak a föld alatt megbúvó börtönökbe és kriptákba vezető horrortúrákat, amelyik közül egyik-másik azzal ér véget, hogy a gyanútlan érdeklődőket nyilvánosan megkorbácsolják a volt kivégzőhelyen.

A megpróbáltatásokat azonban hamar ki lehet heverni a népszerű whiskymúzeumban, ahol először egy interaktív tárlat keretében mutatják be a skótokat ma is éltető nedű készítésének módját, majd meg lehet tekinteni a több ezer palackból álló gyűjteményt, amelyik a legnagyobb a világon, és olyan, 60 évig érlelt tételeket is tartalmaz, amelyeket az adott kifőzde ajándékba készített az európai királyi családoknak.

Puhított hús – késsel-villával

Ebből is látszik, hogy Edinburgh Skócia lényegét adja, ami azonban sok esetben elüt a sztereotípiáktól. Egyrészt az itteniek egyáltalán nem fukarak: vendégszeretőek és barátságosak, a már említett időjárási körülmények miatt pedig szinte gyermeki örömmel vesznek tudomást egy apró napsütésről vagy a mindennapos eső miatt szintén gyakori szivárványról. A kommunikáció viszont biztos angol nyelvtudással is gondokat okozhat: a skót dialektus csak leírva hasonlít az eredetire, kiejtésben már egy egész más nyelvnek tűnik. Ha ezt az akadályt sikerül leküzdeni, magyarként bemutatkozva nagyon kellemes meglepetésben lehet részünk. Amíg a világ más részén járva azt tapasztaltam, hogy nemcsak a C-vitamin és a Rubik-kocka, de még Puskás legendás bal lába is csak nehezen ugrik be a magyarokról, addig Edinburghban általában széles mosollyal fogadnak minket.

Mindez az Árpád-házi származású Szent Margitnak köszönhető, akinek kultusza közel ezer év után is töretlen Skóciában. A mai Baranya megyében lévő Mezőnádason született Margit atyja az Angliából száműzött Edmund herceg volt, akit Szent István fogadott be, és aki a király rokonságához tartozó Ágotát vette feleségül (arról, hogy ő Szent István húga, lánya vagy unokatestvére lett volna, még mindig megoszlik a történészek véleménye).

Margit 1069-ben a Véresként is ismert III. Malcolm feleségeként lett Skócia királynéja. Amíg a középkori magyarokat ma is hátrafelé nyilazó kalandorokként ismerjük, akik a nyereg alatt puhított húst ették, addig az 1261-ben szentté avatott Szent Margitról azt tartják, hogy neki köszönhető Skócia civilizálása. Például ő honosította meg a késsel-villával való evést, és az ő szövési tudományát dicséri a Skócia jelképeként is ismert kockás gyapjúszövet, a tartán. Emellett a betegek és a szegények gyámolítójaként emlékeznek rá, számos intézmény viseli a nevét. Legkisebb fia, I. Dávid skót király kápolnát emeltetett neki az edinburghi várban, ahol az oltáron ma is piros-fehér-zöld színű kendő jelzi Skócia nagyasszonyának származását.

Rettenthetetlen terrier

Az enyhén lejtő Royal Mile tetején álló várkastélyt természetesen nem csak emiatt vagy a mindennap pontosan egy órakor megeresztett ágyúlövés ceremóniájáért érdemes felkeresni: múzeumként szolgáló termeibe belesűrítették az utóbbi ezer év skót történelmét. A 12. századtól kezdve sokszor cserélt gazdát az angolok és a skótok között, és minden új tulajdonosa módosított rajta: így mára már palota, erőd és laktanya is egyben – ez utóbbi még mindig működik. A véres skót történelem akár szó szerint is szembejöhet velünk az utcán, ha a várból lefelé sétálva, William Wallace mai utódjába botlunk.

A Rettenthetetlen című filmből ismert skót szabadságarcosnak öltözött, kék-fehér harci színekbe mázolt férfi ugyanolyan vadul vagdalkozik kardjával, mint Mel Gibson a mozivásznon – ám egy közös fotó során hamar kiderül, hogy tulajdonképpen középiskolai tanár, aki performanszával leukémiás gyermekeknek gyűjt adományt. Az igazából három összekötött utcából álló Royal Mile elnevezése onnan származik, hogy a vártól egy mérföldnyire, az utca másik végén, a domb alján áll egy másik királyi épület: II. Erzsébet királynő skóciai rezidenciája, a Holyroodhouse Palota.

Mivel a királynő ritkán keresi fel, ez a kastély is nyitva áll a turisták előtt, de a palotát körbevevő Holyrood parkhoz nem kell belépőjegy. A park tulajdonképpen körülöleli Edinburgh egyik jelképét, az Artúr Székének nevezett vulkanikus kishegyet – panoráma miatt mindenképp érdemes felsétálni rá, de a túracipő mellett évszaktól független elkel a vastag kabát is, a tenger felől fújó szél ugyanis hamar eszünkbe juttatja, hogy az angol inváziók mellett mivel kellett még megküzdeniük a skótoknak az évszázadok alatt.

Igaz errefelé nem csak az emberek kitartóak: a város régi temetője mellett áll Bobby kutyus szobra, aki a helyi legenda szerint 1858-tól 14 éven át minden nap kilátogatott elhunyt gazdája sírjához. A borzos kis terriert aztán 1872-ben gazdája mellé temették el a hűségétől elérzékenyült edinburghiak, szobra pedig a város egyik kedvenc emlékművévé vált. 

Kiss Csaba, Edinburgh