NKZS úr téblábolásai, avagy a keménykedés

---

 A fent említett újságírói-irodalomkritikusi első bekezdések bizonyára nem nélkülözik a valóságalapot, mivel két perc alatt fél tucat hasonló cikkre bukkanni bármely internetes világkereső segítségével, még akkor is, ha az ember mondjuk a „málnadzsem” szót pötyögi a megfelelő rubrikába. Tehát figyelmen kívül hagyva, hogy a legszigorúbbra fogott kritériumok alapján is tizenkét oldalnyi „találat” gördül alá a képernyőn, azon ravasz olvasók számára, kik emelt fővel vallják a világhálót a tisztátalan munkájának s az apokalipszis origójának, következzenek az obligát életrajzi adatok, melyek szerint: NKZS Marosvásárhelyen született 1978. október 5-én, majd egy ennél is veszélyesebb helyre, Székelyudvarhelyre költözött, ahol eddig felderítetlen okok következtében ’93 és ’97 között kémiát és biológiát tanult a középiskolában. Valószínűleg az elszenvedett sokk hatása alatt felvételizett a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–angol szakára, majd a szegedi egyetem Összehasonlító Irodalom Tanszékének Phd-képzésére. Másodéves hallgató korában rendszertelen életmódjának köszönhetően felfigyelt rá az Előretolt Helyőrség vezérkara, ismertebb nevén Orbán János Dénes. Az ekkor még Nagy Zsolt néven futó szerző életműve – kilenc db. A4-es formátumú, sűrűn telegépelt oldal – igéretes kezdetként boncolgatta a lét hármas paradigmáját, mely szerint a serital nem alkohol, az asszonyállat nem ember, s a medve nem játék. Elkövetkező karrierjére tekintettel, utólag bizonyítást nyert módon balszerencsés család- és vezetékneve közé a kemény Koppány szócskát ékelte, hadd lássa mindenki, hogy nem viccelődik, és szerkesztőként meg lektorként munkába állt az Erdélyi Híradó Könyvkiadónál. Itt egyes-egyedül, diktálás után számítógépbe vitte François Bréda Antracit című, tizennégyféle válogatott betűtípussal szedett mesterművét. (Elismerem, ez elsőre meredeken hangzik, ám csekély belépti díj ellenében bármikor megtekinthető a szerzői jobb, rövid időre a szerzői bal is, rajta az öt, egyenként más-más irányba ferdült elülső ujjpereccel.) 2000-ben jelent meg Arról, hogy milyen nehéz című novelláskötete. „No, ebben volt minden, a násztól a temetésig (időnként a kettő egybeesett), és megkapta mindenki, még az isteni Borges is, midőn egy kedves novellahős az abszolútum, esetében a Végső Kuka után kajtatott. Lett is belőle kultuszkönyv, utána kellett nyomni, ami ritkaság elsőkötetes esetében. Ezen röhögött a klausenburgi diákság, holott a könyv tényleg arról szólt, hogy milyen nehéz” – írja OJD. A kötet számos vitára és alhasi görcsökre adott okot az emlegetett kolozsvári diákság körében, melyről meg kell említenünk, hogy mihelyt pályakezdők irodalmi műveinek befogadására kerül sor, hirtelen megkopaszodik, stramm pocakot ereszt, életkora súrolja a bűbájos negyvenest, és minimum tanársegédi megbízatással bír valamely szakmához közeli karon. A novellák az álneveken szereplő Rézműves Jean Paul Belmondo, azaz a szerzői én projekciói különféle feltámadós, szomszédkislány-riogatós epizódokban. (Ha valakinek ez első olvasatra nem vált világossá, nem olvasott még elég kortárs irodalmat.) A könyv nekem is kedves olvasmányom volt, míg előrelátható sorsa be nem teljesedett rajta: ellopták. Nagy Koppány Zsolt jelenleg az elcsatolt területek fővárosában, Budapesten él, nős ember, és angolt tanít. Rendszeresen közöl majd’ mindegyik jónevű itthoni, magyarországi és szlovákiai lapban, s nem gőgös a nem annyira jónevűekkel szemben sem. Idén második díjat nyert az Irodalmi Jelen regénypályázatán, szűk körben vagyunk, számszerűsíthetünk is, 10 000 dollárt vihetett haza. Az ezt követő reggelen tapasztalta barátai és jóakarói számának hirtelen megháromszorozódását, valamint, hogy senki nem akarja megvásárolni a könyvét: „Megjelent ugyanis a regényem, a Jozefát úr, avagy a regénykedés. Jó kis könyv, csodálkozom is, hogy az utcán nem látom az embereket, amint – kezükben a könyvvel – fel és alá futkosnak a gyönyörűségtől, s néha odarohannak egymáshoz, hogy »Hát azt olvastad-e, amikor ez a Jozefát úr...« és így tovább” – jegyzi a szerző egyik, lapunkban megjelent tárcájában. Nos, talán időre van szüksége a mindenkori Olvasónak, NKZS új regénye ugyanis igen sok ponton bolygatja az olvasásbefogadás akadémiai szokáskörét. Merőben szokatlan mindjárt a forma, a könyvvel nem egy, hanem – piacgazdasági szempontból eléggé el nem ítélhető módon – két művet tart kezében az olvasó. „Az egyik”, a Jozefát úr téblábolásai című könyv az említett úriember (és szerzői projekció, tudjuk mi) botorkálását, bokajátékát és bakugrásait követi nyomon az alkotói lét egyetlen érvényes aspektusa, a női princípiummal történő nexus(ok) szempontjából. Ez az ikerregény könnyebben befogadható, lezserebben szórakoztató része, olvasók, rokonok és hozzátartozók itt emelhetik víg piedesztálra a szerző nevét. „A másik”, a Jozefát úr, avagy a regénykedés sarkítva a regény megírásának megírásáról, az irodalmi szöveg szövevényes képződéséről szól. Ez figyelmet, kreatív és gyakorlott olvasói hozzáállást igénylő rész, amelynek során szabad többször félretenni a művet, keresetlen jelzőkkel illetni a szerzőt – utóbbi közeli rokonokra, hozzátartozókra értelemszerűen nem érvényes. De mindvégig csakis úgy, ahogy a Jozefát úr bizonyára íródott: nevetve.