A kulturált utazás titka

Az első években lelkesen segítettem mindenkinek, és megvetéssel, vegyes dühvel néztem, amint szépen fejlett fiatalok a levegőeget csodálva arrébb állnak, másik ajtót keresnek az éppen beérkező villamoson vagy buszon, magára hagyva a kismamát vagy öreg nénit, hadd pakolja fel a dolgait, ha tudja. Ilyenkor – elegánsan meghajtva magam – nyomban felajánlottam a szolgálataimat, megragadtam a megragadnivalót, húztam, nyomtam, verejtékeztem, csupa kosz lett a nadrágom, s közben láttam, amint a villamosok népe azon röhög, hogy milyen gyenge fiú vagyok, de végül elégedett mosollyal és arcomon a bosszúság minden jele nélkül zsebeltem be a hálálkodó köszönömöket, s büszkén néztem körbe az utazóközönségen, hogy na látjátok, pupákok, ilyen, ha valaki ilyen.
Ámde az idők teltek, s néhány dolog megvilágosodott előttem. (Persze ez nem mentség az eloldalgásra, de az vesse rám az első követ, aki már tett fel buszra babakocsit vagy zöldséges kerekes táskát öltönyt viselve.) Arra jöttem rá, hogy bizony ezek a kismamák és öreg nénik – már elnézést, de – mintha visszaélnének az ember nagy nehezen összegyűjtött úriemberségével és jóindulatával. Akad példa rá, s nem is egy, hogy már húsz, harminc méterről kinéznek, s integetnek, hogy fiatalember, nem segítene feltenni ezt a csomagot, babakocsit, kérem? Nem azért mondom, de ugye a lovagi szolgálat akkor ér valamit, ha az ember azt magától ajánlja fel (és utána az önmaga úriember voltáról alkotott, derűsen csillogó napfényben sütkérezik naphoszszat), nem pediglen akkor, ha azt kérik.
Az utazóközönség nem titkolt kárörömmel nézi, amint nekiveselkedek – lehetőleg a kocsi kerekeit a nadrágomtól távol tartva – a csomag lépcsőkön való felpakolásának. Csakhogy néha már a szemtelenség határát súrolja az, ahogy egyesek képesek földi javakkal megrakni a húzós cekkert vagy a babakocsit, úgyis-feladja-majd-valaki alapon. Könnyed mozdulattal, arcomon derűvel (mert egy úr a villamosmegállóban is úr) nyúlok a csomag után, hogy felpenderítsem a néni után, ám néhány másodperccel később elnyűtt, aznapra használhatatlanná vált, sérvgyanús öregemberként vánszorgok végig a járművön. A kismamák és nénik ugyanis dinnyétől az ásványvízig és a Háború és békéig mindent belepakolnak a táskába vagy a babakocsi aljába, s ők egy kis retiküllel, hangosan lihegve nézik, ahogy megpróbálom feltornászni azt a villamosra, s néha még rám is szólnak, hogy vigyázzak, törékeny.
Ha leszálláskor kérnek segítséget, s van rajtam egy félnapos borosta, aggódva nézik ténykedésemet, félvén, hogy midőn földet érek a táskával vagy babakocsival, rettenetesen gyorsan elszáguldok mind a hatvan kiló cuccal, megiszom a vizüket, megeszem a dinnyéjüket és elolvasom a Háború és békéjüket. És – nem esküszöm meg erre, jelezze, akinek más a tapasztalata – mostanában mintha egyre többször megfeledkeznének a csodaszóról, mely egyszerű, frappáns, simogatja a frissen lehorzsolt bőrt és lelket, erővel tölt el és kisuvickolja a saját magunkról alkotott képet, s csak ennyi, köszönöm, vagy akiknek sietős a dolog, kösz.
Úgyhogy – nehéz szívvel, de – stratégiát váltottam. Már messziről kiszúrom a néniket és kismamákat, s remek tájékozódási képességemnek hála, úgy helyezkedem el, hogy lehetőleg valami nagyon erős csávó takarásában maradjak, szélcsendben mintegy. Aztán ahogy fenn vagyok a villamoson vagy buszon, rögtön levágom magam az első üres székre, s bizony, nem állok fel senkinek, mert úgy csinálok, mintha nem venném észre a rászorulókat, előkapok egy könyvet és elmélyülten olvasni kezdek. Megedzett a dzsungel. Persze nem szép, nem szép, udvariatlan és felháborító, hallom is, amint beszélik körülöttem, főleg fiatalok, akik mellettem kénytelenek állni, egyik kezükkel kapaszkodva, a másikban a könyvet tartva, amit olvastak volna, ha nem vagyok szemfülesebb náluk. Felváltva sóvárgó meg dühös pillantásokat vetnek rám, s félrelökik a gyengébbeket, hogy ha véletlenül leszállnék a Móriczon, nyomban elfoglalhassák a helyemet.
Én könyvembe temetkezem, és nem törődöm a világgal. Néha felpillantok ugyan, de tekintetem réveteg, mint aki éppen a nemrég olvasott, magvas gondolatokat emészti meg kicsit a világba bambulva. Bizony mondom, nagyszerű dolog a könyv, hű társ, meg minden egyéb okosság, amit róla mondtak eddig. Jó barát, hálás partner, mert lehetőséget nyújt az embernek arra, hogy kicsit nyugodtan üldögéljen a buszon, s néha még örömet is okoz, szórakoztat, nevel és okosít. (Ez utóbbiakat azért ritkábban.) Jómagam azon a véleményen vagyok immár, hogy több olyan könyvet kéne írni, amelyet a buszon is öröm olvasni. Sokkal többet.