Oláh Attila végül 2010-ben csatlakozott a csapathoz. „Én csak fél lábbal hajtom a biciklit, mert nincs elég erő a lábamban és sokkal rövidebb is. Kezdetben nagyon nehéz volt, már 15 kilométer után vissza kellett fordulnom. De aztán napról napra egyre többet mentem, egyre jobban bírtam” – idézte fel a sportember. Az első versenye egy 2010-es Európa-kupa volt, ahol egyből két ezüstérmet szerzett, és ez hatalmas motivációt jelentett. Azóta, az elmúlt 11 évben 101 versenyen vett részt. Már a 2012-es londoni paralimpiára kijuthatott volna egy pályázat segítségével, ám végül a projekt nem valósult meg, így a kijutása meghiúsult.

Körülbelül másfél hónapra abbahagyta a sportot a „kudarc” után, de nem bírta „félretenni” a kerékpározást, újra versenyezni kezdett (többek között Európa-bajnok is volt), valamint szerzett támogatókat is, hogy kijusson a 2016-os riói paralimpiára. Ám egy vesekő miatt úgy tűnt, mégsem teljesül az álma, kórházba került.

Oláh Attila elmesélte, hogy a kerékpározáshoz külön protézissel rendelkezik, illetve a biciklije enyhén át van alakítva – de semmiféle speciális eszközre, munkára nem volt szüksége. Az edzések kapcsán ismertette, hogy sokáig majdnem ugyanúgy edzett, mint az „ép, egészségesek”, aztán idővel kapott a csapatnál saját, személyre szabott edzéstervet. A 2010-es évek közepén érkezett a tusnádi csapathoz egy francia edző, aki specifikusan foglalkozott Oláh Attilával; később személyi edzője lett, ennek köszönhetően készült Rio előtt például francia edzőtáborban.

A magántámogatók kapcsán is az a tapasztalata, hogy a parasportolókat sokkal kevesebben karolják fel. Elmesélte, hogy a támogatások általában nem állandóak, ő maga is minden évben újra nekifog szponzorokat segíteni.

„A verseny megváltoztatta az életemet”

A sérült, mozgássérült fiatalok, gyerekek sporthoz való viszonya kapcsán Oláh Attila úgy fogalmazott, hogy tapasztalatai szerint a szülők nagyon féltik gyerekeiket, így inkább nem küldik őket sportolni. Szerinte a helyzet csak lassan kezd változni. Az általa alapított egyesület (Kendu Egyesület) is szervez olyan rendezvényt – Füstölő Aszfalt –, mely a fogyatékkal élő gyerekeket, személyeket célozza meg. Elmondása szerint a rendezvényen évről évre egyre többen vesznek részt. Azt is megjegyezte, hogy bár Erdélyben létezik parasport, több városban is élnek parasportolók, de többnyire keveset lehet tudni róluk, a média is ritkán számol be eredményeikről.

Oláh Attila felidézte, hogy élete első versenye sorsfordító volt, hiszen addig nem volt rövidnadrágja sem, szégyellte, hogy mozgássérült.

– idézte fel.  Hazatérése után eltelt egy kis idő, amíg feldolgozta a látottakat, de eldöntötte: nem érdekli, hogy ki mit mond vagy gondol. Oláh Attila ma már nagy hangsúlyt fektet az egyesületi munkára, népszerűsíti a sportolást, de közben versenyez is a Giant Romania színeiben.

Az edző létfontosságú szerepe

A csíkszeredai Tamirján Róbert szintén gyerekkora óta mozgáskorlátozott; bár évekbe telt, hogy az orvosok felismerjék, mi a problémája, ma már sikeres paratriatlonos. Tamirján Róbert ismertette: ahhoz, hogy valakit parasportolónak nyilvánítsanak, részt kell vennie egy világkupaversenyen, világbajnokságon, amelyet egy orvosi bizottság előtti megjelenés előz meg – ők állapítják meg, hogy tényleg van valamilyen fogyatékossága, korlátozottsága, és besorolják valamelyik kategóriába.

„Teljesen másképp mérik fel a sportolót, és az alapján alakítják ki az edzést, az edzéstervet, a gyakorlatokat. Specializálódott, szakosodott szakemberek foglalkoznak azzal, hogy kinek milyen sérülése, problémája van, és hogy azzal együtt miként tudja kihozni magából a maximumot” – jelezte. Tamirján Róbert. Jelenleg egy kolozsvári sportklub tagja, itthon ugyanúgy edz, mint a „a többiek”, és érzi: szükség lenne arra, hogy a képességeihez alakítsák a gyakorlatait.

Konkrét esetek kapcsán tudja, hogy tőlünk nyugatabbra egy mozgássérült is végezhet sportegyetemet, lehet testneveléstanár – tulajdonképpen ez jelentheti a lehetőséget, hogy parasportolókra specializálódott tanárokat, edzőket neveljenek ki.

Bár Tamirján Róbert gyerekkorában csak egyfajta időtöltésként, hobbiként tekintett a sportra, ma már nem tudná elképzelni az életét nélküle; 5 világbajnoki és 8 Európa-bajnoki címe van különböző multisport versenyekről, és reméli, hogy a 2024-es párizsi paralimpián is ott lehet majd aszfalttriatlon sportágban, melyben még a világbajnoki cím is cél.

A humor gátlásoldó ereje

A bélafalvi (Kézdivásárhely melletti falu) Keresztes Zsolt, vagy ahogyan sokan ismerik, Kercsó egy daganatos megbetegedés következtében vesztette el a fél lábát, pontosabban a fél lába felét, csontrák miatt térd felett amputálták a lábát.

Keresztes Zsolt szerint a poén, illetve a humor oldják azt a gátlást, feszélyezettséget, amivel az emberek viszonyulnak hozzá.

– jelentette ki a sportember. Keresztes Zsoltnak egyébként van egy nagyon modern, „profi” protézise is, de félti a 73 000 eurós segédeszközt a pályákon, illetve a mankó sok esetben nagyobb mobilitást ad neki. Azt is elmesélte, hogy mivel az ő végtagját Angliában amputálták, és jelenleg Magyarországon él, a témában nincs sok romániai tapasztalata, de például tagja a Romániai Amputáltak Közösségének, ahol folyamatosan azzal szembesül, hogy nagyon sok a probléma és a hiányosság.

A parateqball kapcsán Keresztes Zsolt elmesélte, hogy a sportág igencsak gyerekcipőben jár például Magyarországon: összesen 4-5 ember űzi, akik közül csak ketten hivatásos sportolók. Hozzátette, hogy ezt a számot szeretnék növelni, amputált focisták körében keresnek potenciális parateqball-játékosokat. A teqball egyébként olimpiára „készül”, ami kapcsán Keresztes Zsolt elmondta, hogy reményeik szerint a parateqball is „kijut” majd az ötkarikás játékokra.

Az erdélyi származású sportoló egyébként szinte véletlenszerűen lett parateqball-játékos, a közösségi médiában közzétett fotói alapján keresték meg, hogy nem lenne-e kedve kipróbálni a sportágat. „Úgy gondoltam, hogy nem veszíthetek semmit: kipróbálom. Annyira kipróbáltam, hogy emiatt költöztem ki Budapestre” – idézte fel.

amire vannak is próbálkozások: például Mihăiță Papară gyergyói parasnowbordos célzottan amputáltaknak, mozgássérülteknek tart oktatást. Ugyanitt említett egy brassói illetőt, aki látássérültekkel mászik hegyet – többek között két vak fiatalemberrel megmászták a Mont Blancot is.

„Nem kell mindenki sportoló legyen, csak sportoljanak, mozogjanak az emberek. Erre jó a Spartan, a snowboard, bármelyik sportág: ha okosan próbálja ki az ember, akkor könnyű beleszeretni. Ez sokat tud adni az embernek, lesz egy egészséges függősége. Én amputáltként a sport által több lettem, mint, ami voltam az amputációm előtt” – szögezte le. Keresztes Zsolt szerint a parasportolók, illetve a mozgássérültként, amputáltként sportolók példája az „egészséges” embereket is ösztönözheti, hogy felálljanak a tévé vagy a számítógép elől, és mozogjanak.

– összegezte a lényeget Keresztes Zsolt.