„Kevesebb nyafogás, több cselekvés” – Háttérbe szorítva is példát mutatnak az erdélyi magyar parasportolók

Az idei, Tokióban megrendezett nyári paralimpiai játékokon először nyert sportminiszter olimpiai érmet. Novák Károly Eduárd bukaresti tárcavezető esete reményt ad a hazai parasportolóknak, hogy talán ezután nagyobb figyelem irányul a parasportokra, a sportolók edzési, versenyzési lehetőségeire.

Oláh Attila kézdivásárhelyi parakerékpáros, aki részt vett többek között a riói paralimpián is, születésétől kezdve mozgáskorlátozott: az anyaméhben az ikertestvére nyomta a bal lábát, ezért a csontképződés során nem tudott rendesen kifejlődni. Hiányzik a térdrésze, a combrésze, de lábfeje és bokája van. Kétéves kora óta hord protézist, amelyet, mivel növésben volt, folyamatosan cserélni kellett. Már gyerekként sokat sportolt – például focizott –, a kerékpározással hatévesen ismerkedett meg, egyedül tanul meg biciklizni.

2008 táján ismerte meg Novák Károly Eduárdot, aki akkor a tusnádi kerékpárcsapatot vezette, és aki akkor megkérdezte, hogy milyen sportot szeret űzni. A jelenlegi sportminiszter felajánlotta, hogy próbálja ki a profi kerékpársportot, illetve hogy csatlakozzon a csapathoz.

Oláh Attila végül 2010-ben csatlakozott a csapathoz. „Én csak fél lábbal hajtom a biciklit, mert nincs elég erő a lábamban és sokkal rövidebb is. Kezdetben nagyon nehéz volt, már 15 kilométer után vissza kellett fordulnom. De aztán napról napra egyre többet mentem, egyre jobban bírtam” – idézte fel a sportember. Az első versenye egy 2010-es Európa-kupa volt, ahol egyből két ezüstérmet szerzett, és ez hatalmas motivációt jelentett. Azóta, az elmúlt 11 évben 101 versenyen vett részt. Már a 2012-es londoni paralimpiára kijuthatott volna egy pályázat segítségével, ám végül a projekt nem valósult meg, így a kijutása meghiúsult.

Körülbelül másfél hónapra abbahagyta a sportot a „kudarc” után, de nem bírta „félretenni” a kerékpározást, újra versenyezni kezdett (többek között Európa-bajnok is volt), valamint szerzett támogatókat is, hogy kijusson a 2016-os riói paralimpiára. Ám egy vesekő miatt úgy tűnt, mégsem teljesül az álma, kórházba került.

Végül saját felelősségre utazott el a brazil városba, s bár a nagy fájdalmak miatt nem olyan eredményeket ért, amilyeneket szeretett volna, elégedett, hogy megcsinálta: kijutott.

Oláh Attila elmesélte, hogy a kerékpározáshoz külön protézissel rendelkezik, illetve a biciklije enyhén át van alakítva – de semmiféle speciális eszközre, munkára nem volt szüksége. Az edzések kapcsán ismertette, hogy sokáig majdnem ugyanúgy edzett, mint az „ép, egészségesek”, aztán idővel kapott a csapatnál saját, személyre szabott edzéstervet. A 2010-es évek közepén érkezett a tusnádi csapathoz egy francia edző, aki specifikusan foglalkozott Oláh Attilával; később személyi edzője lett, ennek köszönhetően készült Rio előtt például francia edzőtáborban.

Külföldi tapasztalatai azt mutatják, hogy Nyugat-Európában sokkal célzottabban, célirányosan foglalkoznak a parasportolókkal, vannak külön csapatok, edzők, illetve az állam is sokkal jobban segíti a parasportolókat. Oláh Attila kifejtette, hogy

bár nálunk is létezik állami támogatás, nagyon szűk az a réteg, amely hozzájut ehhez.

A magántámogatók kapcsán is az a tapasztalata, hogy a parasportolókat sokkal kevesebben karolják fel. Elmesélte, hogy a támogatások általában nem állandóak, ő maga is minden évben újra nekifog szponzorokat segíteni.

A sérült, mozgássérült fiatalok, gyerekek sporthoz való viszonya kapcsán Oláh Attila úgy fogalmazott, hogy tapasztalatai szerint a szülők nagyon féltik gyerekeiket, így inkább nem küldik őket sportolni. Szerinte a helyzet csak lassan kezd változni. Az általa alapított egyesület (Kendu Egyesület) is szervez olyan rendezvényt – Füstölő Aszfalt –, mely a fogyatékkal élő gyerekeket, személyeket célozza meg. Elmondása szerint a rendezvényen évről évre egyre többen vesznek részt. Azt is megjegyezte, hogy bár Erdélyben létezik parasport, több városban is élnek parasportolók, de többnyire keveset lehet tudni róluk, a média is ritkán számol be eredményeikről.

Oláh Attila felidézte, hogy élete első versenye sorsfordító volt, hiszen addig nem volt rövidnadrágja sem, szégyellte, hogy mozgássérült.

– idézte fel.  Hazatérése után eltelt egy kis idő, amíg feldolgozta a látottakat, de eldöntötte: nem érdekli, hogy ki mit mond vagy gondol. Oláh Attila ma már nagy hangsúlyt fektet az egyesületi munkára, népszerűsíti a sportolást, de közben versenyez is a Giant Romania színeiben.

A csíkszeredai Tamirján Róbert szintén gyerekkora óta mozgáskorlátozott; bár évekbe telt, hogy az orvosok felismerjék, mi a problémája, ma már sikeres paratriatlonos. Tamirján Róbert ismertette: ahhoz, hogy valakit parasportolónak nyilvánítsanak, részt kell vennie egy világkupaversenyen, világbajnokságon, amelyet egy orvosi bizottság előtti megjelenés előz meg – ők állapítják meg, hogy tényleg van valamilyen fogyatékossága, korlátozottsága, és besorolják valamelyik kategóriába.

Mozgássérült kategória 5 létezik, melyeket például a bicikli sportágban C1, C2, C3, C4, C5 kóddal jelölnek, triatlonban például PTS3, PTS4 megjelölések vannak. Tamirján Róbert – diagnózisa szerint – féloldali bénulásban szenved, de C4 vagy PTS4 besorolású parasportoló, ami „csak” egy alsó végtag hiányát, sérülését, korlátozottságát jelenti.

Az edzéseket, a felkészülést ő is „ép” társakkal kezdte. Elmondása szerint bár jó volt a nemzetközi versenyeken hasonló embereket megismerni, ugyanúgy, mint bármely más sportágban, itt is megvan az egészséges rivalizáció, a versenyszellem. Tamirján Róbert kiemelte, hogy

Romániában nagy hiány van a parasportolókra specializálódott edzőkből. Szerinte nem kell Nyugat-Európáig menni, már akár Magyarországon vagy Szlovákiában is sok szempontból jobb a helyzet. 

„Teljesen másképp mérik fel a sportolót, és az alapján alakítják ki az edzést, az edzéstervet, a gyakorlatokat. Specializálódott, szakosodott szakemberek foglalkoznak azzal, hogy kinek milyen sérülése, problémája van, és hogy azzal együtt miként tudja kihozni magából a maximumot” – jelezte. Tamirján Róbert. Jelenleg egy kolozsvári sportklub tagja, itthon ugyanúgy edz, mint a „a többiek”, és érzi: szükség lenne arra, hogy a képességeihez alakítsák a gyakorlatait.

Tamirján Róbert szeretett volna testnevelést tanulni egyetemen, és beiratkozás előtt azt a választ kapta, hogy mivel vannak világ- és Európa-bajnoki címei, nem kell felvételiznie, épp csak ne kell nyújtania iratcsomóját. Mivel az iratkozás idején egy bajnokságon vett részt, papírjait nem személyesen adta le. Jelentkezését azonnal visszadobták, mivel az orvosi dokumentumon az szerepelt, hogy mozgássérült. Elmondása szerint

ez a hazai bürokrácia csapdája tulajdonképpen, ami jól tükrözi az általános hozzáállást a mozgássérültekhez.

Konkrét esetek kapcsán tudja, hogy tőlünk nyugatabbra egy mozgássérült is végezhet sportegyetemet, lehet testneveléstanár – tulajdonképpen ez jelentheti a lehetőséget, hogy parasportolókra specializálódott tanárokat, edzőket neveljenek ki.

Bár Tamirján Róbert gyerekkorában csak egyfajta időtöltésként, hobbiként tekintett a sportra, ma már nem tudná elképzelni az életét nélküle; 5 világbajnoki és 8 Európa-bajnoki címe van különböző multisport versenyekről, és reméli, hogy a 2024-es párizsi paralimpián is ott lehet majd aszfalttriatlon sportágban, melyben még a világbajnoki cím is cél.

A bélafalvi (Kézdivásárhely melletti falu) Keresztes Zsolt, vagy ahogyan sokan ismerik, Kercsó egy daganatos megbetegedés következtében vesztette el a fél lábát, pontosabban a fél lába felét, csontrák miatt térd felett amputálták a lábát.

Hozzáállását a helyzethez jól szemlélteti, hogy általában azzal poénkodik: cápatámadás vagy medvetámadás következtében vesztette el a fél végtagját, sőt a gyerekeknek azt mondja, hogy egy T-Rex harapta le – az utolsó T-Rex packázott vele, és utóbbi húzta rövidebbet, hiszen kihaltak a dinók.

Keresztes Zsolt szerint a poén, illetve a humor oldják azt a gátlást, feszélyezettséget, amivel az emberek viszonyulnak hozzá.

A fiatal parasportoló jelenleg parateqballozik, valamint gyakorlott Spartan-versenyző, mindkét sportot mankóval űzi. A kezdetet tulajdonképpen betegsége jelentette, úgy érezte, hogy ha le tudott győzni egy daganatot, akkor nincsen lehetetlen, nincs olyan, amit ne tudna megvalósítani. A Spartan-versenyeken való részvételre egy példaképe – ma már barátja, Maroš Kudlík – motiválta, mivel ő is amputálás nyomán, másfél lábbal küzdi le az akadályokat. Keresztes Zsolt azt is kiemelte, hogy neki – sokakkal ellentétben – lehetősége volt „felkészülni”, a fél lába amputálása előtt beleásta magát a lehetőségekbe, abba, hogy mit, hogyan fog majd tudni sportolni.

Kiemelte, hogy mivel 26 éves korában Angliában amputálták a lábát, megtapasztalt egy nálunk szokatlan hozzáállást a helyzethez: egyből biztatták, hogy mennyen sportolni, lehetősége volt kipróbálni különböző sportokat.

– jelentette ki a sportember. Keresztes Zsoltnak egyébként van egy nagyon modern, „profi” protézise is, de félti a 73 000 eurós segédeszközt a pályákon, illetve a mankó sok esetben nagyobb mobilitást ad neki. Azt is elmesélte, hogy mivel az ő végtagját Angliában amputálták, és jelenleg Magyarországon él, a témában nincs sok romániai tapasztalata, de például tagja a Romániai Amputáltak Közösségének, ahol folyamatosan azzal szembesül, hogy nagyon sok a probléma és a hiányosság.

A parateqball kapcsán Keresztes Zsolt elmesélte, hogy a sportág igencsak gyerekcipőben jár például Magyarországon: összesen 4-5 ember űzi, akik közül csak ketten hivatásos sportolók. Hozzátette, hogy ezt a számot szeretnék növelni, amputált focisták körében keresnek potenciális parateqball-játékosokat. A teqball egyébként olimpiára „készül”, ami kapcsán Keresztes Zsolt elmondta, hogy reményeik szerint a parateqball is „kijut” majd az ötkarikás játékokra.

Az erdélyi származású sportoló egyébként szinte véletlenszerűen lett parateqball-játékos, a közösségi médiában közzétett fotói alapján keresték meg, hogy nem lenne-e kedve kipróbálni a sportágat. „Úgy gondoltam, hogy nem veszíthetek semmit: kipróbálom. Annyira kipróbáltam, hogy emiatt költöztem ki Budapestre” – idézte fel.

Keresztes Zsolt szerint nagyon fontos lenne, hogy a romániai parasport is „belendüljön”, hogy több paraatléta legyen. Meglátása szerint például Magyarországon több a lehetőség a parasportolók számára – amit az idei paralimpián részt vevők száma is szemléltet.

A profi sporton túl természetesen a hétköznapokban is fontos lenne az amputáltak, fogyatékosok bevonása a sportba, tömegsportba,

amire vannak is próbálkozások: például Mihăiță Papară gyergyói parasnowbordos célzottan amputáltaknak, mozgássérülteknek tart oktatást. Ugyanitt említett egy brassói illetőt, aki látássérültekkel mászik hegyet – többek között két vak fiatalemberrel megmászták a Mont Blancot is.

„Nem kell mindenki sportoló legyen, csak sportoljanak, mozogjanak az emberek. Erre jó a Spartan, a snowboard, bármelyik sportág: ha okosan próbálja ki az ember, akkor könnyű beleszeretni. Ez sokat tud adni az embernek, lesz egy egészséges függősége. Én amputáltként a sport által több lettem, mint, ami voltam az amputációm előtt” – szögezte le. Keresztes Zsolt szerint a parasportolók, illetve a mozgássérültként, amputáltként sportolók példája az „egészséges” embereket is ösztönözheti, hogy felálljanak a tévé vagy a számítógép elől, és mozogjanak.

– összegezte a lényeget Keresztes Zsolt.