A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét
Szent szörnyetegekről, pop- vagy rockikonokról nem a legkönnyebb életrajzi filmet forgatni, hiszen olyan figurákról van szó, akik már életükben legendává váltak. Ezért aztán – ha valóban mély művet akarnak letenni az asztalra – az alkotóknak nem árt megpróbálni lehámozni a legendás körítést a film tárgyáról, hogy megmutathassák a részben saját maga, részben a nagyközönség által köré épített mitológia mögött rejtőző hús-vér embert.
2018. november 13., 18:272018. november 13., 18:27
Nos a popkultúra egyik legmeghatározóbb bandája, a Queen, illetve az együttes énekese, Freddie Mercury életét feldolgozó Bohém rapszódia alkotóinak mindez nem sikerül – és a film számára nem számít mentő körülménynek, hogy amúgy egyáltalán nem is törekedtek rá. Persze nagy vonalakban a film végig követi a főszereplők – kiemelten természeten Freddie Mercury – pályafutását, de részben dramaturgiai okokból, nagyobb részt viszont a valóság megszépítése és a legendai homály fenntartása érdekében meglehetősen kreatívan kezeli a valóságot.
A sztori Farrokh Bulsara, az excentrikus, de tehetséges fiatalember karakterén keresztül mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású bandájának történetét, azt, hogyan lett a párszi-indiai bevándorlók kapafogú, kissé furcsa megjelenésű, a Heathrow repülőtéren csomagkezelőként dolgozó fiából Freddie Mercury, a félistenként imádott szupersztár.
– egy közönségszavazáson ezt választották minden idők legnagyobb koncerteseményének.
Innen tekintünk vissza a múltba, hogy aztán a történet szerint Mercury és a Queen pályafutása szempontjából meghatározó kulcsmomentumok kapcsán kiderüljön: a valóságban nem egészen vagy a legkevésbé sem úgy történtek, ahogy azt a filmben láthatjuk.
Mondhatnánk persze, hogy létezik a művészi szabadság intézménye, és a történetvezetés néha megkövetel egy-két „kreatív” csavart – ám jelen esetben a fő ok inkább az, hogy a banda két tagja, Brian May és Roger Taylor is a producerek között van, sőt eleve ők szorgalmazták a film elkészítését. Márpedig ilyen körülmények között – már csak a saját imázsuk és az általuk továbbéltetett Queen-mítosz miatt is – a film nehezen lehet más, mint egy újabb fejezet az együttes mitológiájában.
A különc, de amúgy jóravaló és pokolian tehetséges főhős azáltal kap felmentést minden, általa elkövetett rossz felelőssége alól, hogy megjelenik egy főgonosz, aki „megrontja” és „bűnbe viszi őt”– azt igyekeznek sugallni, hogy a homoszexualitástól a durva orgiákig jórészt mások vitték rossz utakra. Közben persze szenved, és néha egyedül érzi magát, mert miközben a férfiakhoz vonzódik, mindvégig hiányzik neki első szerelme, Mary, akit amúgy el is jegyzett.
Maga a film amúgy kicsit az ismeretterjesztő csatornákon látható alkotásokat idézi: két koncertjelenet között felvillannak az együttes pályafutásának ikonikus pillanatai, betekintést kapunk abba, hogyan született – már az alkotók szerint – néhány legendás dal, de sem a párbeszédek, sem a karakterek nem sikerültek különösebben.
amennyire csak át lehet lényegülni Freddie Mercuryvá, ő átlényegül.
A film záró húsz perce a legnehezebben érthető: azon túlmenően, hogy a főszereplő AIDS-betegségéről szóló információk közlése az együttes tagjaival nem úgy és nem akkor történt, nehezen érthető, hogy – már azon túlmenően, hogy jó a zene – miért kell két szám híján előadni a teljes Live Aid-koncertet, ha csak nem azért, hogy az alkotók elmondhassák: ez az első film, amelyben színészek szinte teljes hosszában megidéznek egy történelmi koncerteseményt.
Pedig hát a Queen és Freddie Mercury legendáriuma már amúgy is akkora, mint az üveghegy, fölösleges tovább építeni. A mesehősök mögötti valódi emberekről szóló, érdemi sztorival is rendelkező Queen-filmre még várni kell.
Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody – angol–amerikai
életrajzi dráma, zenés film, 134 perc, 2018). Rendezte: Bryan Singer, Dexter Fletcher. Szereplők: Rami Malik, Gwilym Lee, Ben Hardy, Joseph Mazzello, Mike Myers, Lucy Boynton, Aidan Gillan. Kép: Newton Thomas Sigel. Írta: Peter Morgan. Zene: John Ottman. Értékelés az 1-10-es skálán: 7
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!