Humorral közelíteni a súlyos témákhoz: Székely Csaba drámaíró a kommunizmussal való szembenézésről, nemrég bemutatott darabjáról

– A kommunizmus örökségének, a korszak által okozott traumáknak a feldolgozása az utóbbi évtizedekben-években erőteljesen előtérbe került, és ma is gyakorta megjelenik a román és magyar film- és színházművészetben, drámairodalomban egyaránt. Semmit sem bánok című drámája is ezt a kérdéskört boncolgatja. Miért választotta darabja témájául a múlttal való szembenézést?

– Néhány évvel ezelőtt, amikor ezt a darabot írtam, akkor kezdték el leleplezni a kommunista kínzótiszteket, börtönigazgatókat, és úgy éreztem, még mindig van egy csomó minden, ami a múltból földolgozatlan maradt, sőt itt van a jelenünkben, amit most mi élünk át. A történelemnek van egy ilyen késleltetett fázisa: megtörténik valamilyen szörnyűség, és el kell telnie néhány évtizednek, hogy azt feldolgozzuk. Például a holokausztirodalom világszerte elég gazdag, még ha magyar darabok nem is nagyon születtek róla. Ami a romániai titkosrendőrséget és a munkáját illeti, még mindig eléggé feltáratlan dolog, talán mert időben túl közel van, talán mert sokáig megpróbálták rejtegetni, ami történt. Úgy éreztem, hogy erről is kell beszélni. Ugyanakkor a történelmet félretéve: emberi, személyes dolog is, hogy valaki szembenéz a múltjával (a Semmit se bánok című dráma főhőse egykori szekuritátés tiszt – szerk. megj.), nekünk is szembe kell néznünk a saját múltunkkal és annak következményeivel. Hiszen amit a múltban elkövettünk, annak hatása van a mára – tulajdonképpen mindezek együtt inspiráltak ennek a drámának a megírására.

– Árnyaltak, szépen megrajzoltak a karakterek, mindhárom szereplő. A drámában szépen kialakul egy hárompólusú rendszer. Korábbi drámáiban több szereplő tűnik fel, ez eddig, tudtommal, a legkevesebb szereplős darabja.

– Azt hiszem, ehhez a drámához nem volt szükségem több szereplőre. Mindig igyekszem kevesebb szereplővel megoldani, de nem mindig sikerül. Általában a szöveg vagy a történet kéri, hogy még egy, majd még egy szereplő bukkanjon fel. Ennek a drámának az esetében először azt gondoltam, hogy meg lehet oldani két szereplővel, vagyis Dominik és a lány kettősével, de szükség volt a „kis kígyóra” is, aki időnként bekúszik, így lett háromszereplős a dráma. Egyébként úgymond a „gazdaságosság” szempontját is figyelembe vettem, vagyis azt, hogy minél kevesebb dologgal mondani el minél többet.

– A humor, irónia, az abszurd egyik alappillérét képezi a drámáinak, a Semmit se bánoknak is, ahol a súlyos, bűnről, bűnhődésről szóló történetet a nevetés, az emészthetőség, a katarzis felé viszi. Úgy érzi, hogy az irónia, a humor egyfajta „brandje” írásművészetének?

– Azt hiszem, hogy így szeretek írni, vagy így tudok írni.

Emlékszünk arra, hogy jól szórakoztunk a humor miatt, de a komolyságot még hordozzuk magunkban egy darabig ideális esetben. Azt szeretném, hogy a közönség magával vinné a drámában felbukkanó témát. Hogyha már kezdettől fogva eltávolodik a súlyos kérdésektől, mert azok túl „durvák”, akkor nehezen fogadható be a darab. Ha csak a végére durvul el – ahogyan ebben a drámában is történik, akkor az összes dolog, ami addig történt, remélhetőleg megnyitja a közönség szívét, így a végén a súlyos kicsengés is tud hatni. Nem a sokk, nem a hatásvadászat miatt csinálom így, hanem a probléma jobb megértéséért, jobb befogadásáért.

 – Mit gondol, hogy ez a téma, ez a dráma mennyire érthető egy tizenéves számára, aki a kommunizmus korszakát csak történelemkönyvből ismeri? Vagy mennyire lesz érthető a jövőben? Amikor ehhez a témához nyúlnak kortárs drámák, feltevődhet a kérdés, hogy mennyire időtálló a téma? Vajon húsz év múlva is fogja a néző érteni, vagy pedig abban a korszakban kellett élni ahhoz, hogy érthessük a korszak következményeit?

– Igen, ez jó kérdés. Két részből áll a dolog, egyrészt van egy érzelmi vetület, a szereplők, az emberek közti viszony, amit az is megért, aki mondjuk nem ismeri a kommunizmus korszakát. Ezt onnan tudom, hogy a Semmit se bánok című drámából tartottak egy felolvasószínházi előadást az olaszországi Torinóban, lefordították olaszra. Torinóban nagy a román kisebbség, sok a román vendégmunkás, vannak, akik évtizedek óta ott élnek, gyerekeik már egyetemisták. Ilyen fiatalok jöttek el az előadásra, mert tudták, hogy a darab Romániáról szól. Egyáltalán nem ismerték azt a korszakot, viszont tetszett nekik a darab, az előadás, az, amit láttak. A szereplők közti viszonyt megértették, és miután megnézték az előadást, kíváncsiak lettek a történelmi háttérre. Ezért mondom, hogy két részből áll a dolog: egyrészt megérteni az emberek közti viszonyokat, megsejteni a probléma súlyát, másrészt utánanézni, utánaolvasni a korszak eseményeinek, érdeklődni az iránt, ami történt. Nevelő funkciója is lehet egy hasonló témájú darabnak: azok, akik fiatalságuk okán nem tudnak ezekről a dolgokról, utánaolvasnak, tudásukat gazdagítják a történelemről szóló információkkal, amiknek addig nem voltak birtokában. Egyébként szokás, például Budapesten egyes színházak, magyartanárok egyes előadásokhoz tananyagokat készítenek, hogy a diákok, akik elmennek az előadásra, jobban megértsék a kontextust, többet tudjanak meg a szerzőről, a darabban megjelenő főbb témákról, arról, hogy mire érdemes odafigyelni.