„Meg kell tanulnunk Mészölyül”: a száz éve született Mészöly Miklós íróra emlékeztek a Kolozsvári Magyar Napokon

Miközben a sajtó a világ aktuális történéseitől hangos, létezik egy csendesebb háttértartalom is, amelyet nem érdemes szem elől téveszteni: 2021 olyan jelentős magyar írók-költőkhöz köthető centenárium, mint Pilinszky János (1921–1981) vagy Mészöly Miklós (1921–2001), kiknek külön-külön érvényes életpályája a barátság szálán futott egybe. Szerdán, a Kolozsvári Magyar Napok keretében Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán egy beszélgetéssel és filmvetítéssel egybekötött kiállításon a száz éve született Mészöly Miklósra emlékeztek.

A néhány tablóból álló kiállítás megálmodója a beszélgetést vezető Gróh Gáspár irodalomtörténész, kritikus, aki mérnöki precizitással és szenvedélyes elkötelezettséggel ismertette az író életpályájának főbb állomásait a közönséggel. A mészölyi életműben otthonosan mozgó Gróh Gáspár, a centenáriumi kiállításra készülve, élete során immár harmadszor rágta át magát a jelentős alkotáshozamon: első ízben az egyetemi évek alatt, majd az író halálakor, végül pedig a megemlékező ünnepségre készülve. A huszonöt évente újraolvasott alkotások kapcsán elmondta,

Mészöly Miklósból nem lehet keveset olvasni, ugyanis ha az ember egyszer ráérez az ízére, egyre mélyebbre kíván merülni benne.

Szerinte az író olyan világlátással és sokrétű mondanivalóval rendelkezett, amelyből bármikor lehet újat meríteni.  A kiállítás tervezése kapcsán az irodalomtörténész elmondta: „az volt a vágyam, hogy meg tudjak mutatni belőle egy könnyebben megfogható folytonosságot, ami segíthet abban, hogy eljussunk a bizonyos mészölyi örvényhez, hogy aztán belemerítkezhessünk. Meg kell tanulnunk Mészölyül”.

Fontosnak tartott említést tenni arról, hogy az író eredendő közege a magyar kisváros, amelyről – belterjes, provinciális jellege miatt – manapság lenézően szokás vélekedni. Hozzátette viszont, hogy alkotásaiban az író a mikroközösség egy másik, nem annyira ismert vetületére világít rá, egyszersmind bizonyítva annak értékeit.

A kisváros bensőségessége és szövevényessége ugyanis alkalmat teremt arra, hogy belemélyüljünk a saját kultúránkba, ugyanakkor a nemzeti múlt hordozója is egyben.

A kisvárosi e kettős jellegét megragadva az irodalomtörténész beemelte előadásába a Kolozsvárra jellemző műveltségmodellt is, amelyből Kuncz Aladár, Dsida Jenő és Cs. Szabó László munkássága is táplálkozott, és amely egyben számos művelődéstörténész kutatásának is táptalajául szolgál a mai napig. Megtudhattuk azt is, hogy Mészöly életművéből szinte teljesen hiányzik a nagyváros élménye: „a sajátos mészölyi kisvárosiasság megy egy nagyvárosba ágyazott történetben is megőrzésre kerül” – tette hozzá a kritikus.

Ehelyett az író műveiben jelentős szerepet kap a természetbe ágyazottság és a természet élménye, közelsége. Gyermekkorának nagy részét ugyanis a Duna menti ártéri erdőkben bolyongva töltötte, amely nemcsak kozmikus élményt jelentett számára, hanem egyszerre határozta meg az emberhez való viszonyát is, azt, amiként a mindenkori emberre tekint. Nem meglepő módon, az átható természeti élményekből, az író az ember parányiságát vélte felfedezni.  

A természet számára egyszerre kozmikus és hétköznapian emberi, hiszen ebben cseperedett fel. A műveiben részletes pontossággal ábrázolt természeti és vidéki képekben Gróh Gáspár szerint Mészöly személyisége is tetten érhető, hiszen íróként egyszerre van jelen abban a közegben, amelyről is, de leírásaival ugyanakkor máshová is tekint: egyszersmind a mindenséget szemléli. Ez a jellemvonás az íróról készült képeken – melyeket a kiállításon megtekinthettünk – is visszaköszön. Rendszerint nem az adott közeg tárgyait vagy személyeit szemléli, hanem messzebbre néz és messzebbre is lát.

A távolba látás képességének varázsa miatt is érdemes Mészöly Miklóst olvasni,

vélekedik az irodalomtörténész. Amellett, hogy az írásaiban megjelenik a társadalmi közeg, amelyet ő íróként nagyon pontosan lát és ábrázol, fellelhető egy mögöttes, messzebbre nyúló tartalom és összefüggés is. Gróh Gáspár fontosnak tartott rávilágítani erre az összetettségre, amely az író egyedi képessége: úgy van körön kívül, hogy közben benne is van. Az írónak egyébként ez alapélménye, amely alapjaiban határozza meg írói működését és a valóságábrázolás hogyanját.

„Azt gondolom, hogy Mészölynek kiemelten kell megbecsülnünk és keresnünk a magyarság élményét, ami nem egy nemzeti bezárkózottságot jelent, hanem egy olyan közép-európaiságot és olyan történelemélményt, amiben sok minden más is benne van, sőt évszázadok és évezredek kultúrája rögzül” – világított rá a történész.

Az előadás során szó esett Mészöly Miklós kolozsvári származású feleségéről, Polcz Alaine-ről is, aki által az író olyan impulzusokat kapott, amelyek az erdélyi régió megismerésére ösztönözték. Történt ez a ’60-as évek derekán, amikor Magyarországon is az ’56 utáni elnemzetlenítő fősodor uralkodott, és Trianonról szó sem eshetett. A történész szerint azonban az író ezt a tilalmat könnyűszerrel vette semmibe és olyan természetességgel dolgozta fel a témát, hogy az a hatalomnak nem szúrt szemet.

Az elszakítottság tematizálását ugyanis nem programszerűen, hanem magától értetődő természetességgel tette, az Erdélyben játszódó művében, „Az atléta halálában” pedig nyoma sincs a történésekkel szembeni önsajnálatnak vagy kétségbeesett önmarcangolásnak.

Az íróról nyújtott átfogó előadást követően a közönség a Magasiskola című 1970-es filmet tekinthette meg, amely Mészöly Miklós 1967-es kisregényén alapul. A film 1970-ben a cannes-i filmfesztivál zsűri díját is elnyerte.