Szávai Géza író: „a humor nagy vigasz, óriási szerepet kap regényvilágomban”
Fotó: Facebook/Kossuth Rádió
Szávai Géza író, műfordító kapta augusztus végén a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) irodalmi elismerését, az Illyés Gyula-díjat, a méltatásban a rendszerváltás utáni Magyarország válsághelyzeteinek elemzőjeként, a világregény műfaji kísérletének megteremtőjeként aposztrofálták. A Hargita megyei Küsmödön született, Magyarországon élő író legújabb regényéről, írói szemléletmódjának összetevőiről beszélt a Krónikának.
2020. szeptember 13., 10:132020. szeptember 13., 10:13
– Legújabb, Cérnapóráz regényének címét némileg parafrazálva: kötélerős cérnaszálra függesztett ez a kamaszkorban elképzelt és azóta folyamatosan épített regényvilág. Mit mondana el a regényeiben láttatott világ lényegéről?
– Mondhatnám, hogy bárhonnan elindulhatunk, úgyis ebben a világban maradunk, de nem mondok ilyesmit, hanem konkrétabb leszek. A Cérnapóráz elé illesztett „világtérképben” így fogalmaztam: „az eurázsiai kontinens közepén elterülő Transzilvánia országot nem lehetett csupán egyetlen nép nevével megnevezni, hiszen itt évezrede élnek együtt magyarok, németek, románok”. Szóval érdemes alaposabban belegondolni ebbe a világba, amelyben élünk, és amelyre folyton hivatkozunk. Említett regénytérképemben arra emlékeztetek: Európát, a kontinenseket, a Földünket sem nép- vagy országnév nevezi meg. Lehet tehát nagyobb léptékű, természetszerűen tágas az emberi közérzet. Köz-
érzetileg illeszkedhetünk a soknépű Földhöz, életünk – tehát történeteink – tágabb kereteihez.
Igen gyakran kényszerülök magyarázkodásra, amikor például a Székely Jeruzsálem című könyvem (Esszéregény az identitásról) idegen nyelvű megjelenései kapcsán erről külföldön kérdezgetnek. Ilyenkor kell emlékeztetnem a hallgatóságot piciny, de „soknépű” Földünk szerencsés formájára: egy gömb felületén élünk, melynek nincs közepe, mert gömbfelületen ez legfeljebb tetszőlegesen választható. Tehát a Föld bármelyik pontjáról nézve áttekinthető és elmesélhető a világ.
– Ezért (is) írhatta regényei fölé: világregények?
– Igen. Így szoktam érvelni, és ha kétkedő szemeket látok, könnyedén megemlítem, amit itt is, most is: hallgassuk csak, a rádióban is „világzene” szól. Ezek után aztán a Székely Jeruzsálem regénycím kapcsán
Ha a világ lényege és logikája esetleg éppen nem is nyilvánvaló a valóságban, attól még a lényeg és a logika nem sérült. Én így látom a világot. Mert ilyen. Persze minden regényvilág magáért beszél. Általában fölösleges a szerzőnek a regénye „mellé, mögé beszélnie” – de itt most regényektől függetleníthető szemléleti, ha szabad mondani, világnézeti kérdésekről beszélhetünk. Ezért nem érdektelen arra emlékeztetnem, hogy mekkora tisztelet járt mindig a „világlátott embereknek”. Bizonygathatom hát, hogy érdemes ám nézni és látni a világot…
Fotó: Facebook/PONT Kiadó
Sajátságos esetként a beregszászi bácsival szoktam példálózni, aki bár sosem mozdult ki a városból, élete során rendre mégis legalább négy országnak volt polgára. Egy helyben járt-kelt, helyben vándorolva látta a világot az Osztrák–Magyar Monarchiában, a Szovjetunióban, Magyarországon, Ukrajnában, és még mindig egy helyben vándorol. Regényeim világától függetlenül még sok mindent mesélhetnék a világról, de gondolkodik róla eleget a gyakran elkeseredett olvasó is.
Csupán azért hivatkozom a humorra, mert az nagy vigasz, és regényvilágomban óriási szerepe van.
– Kaphatnánk-e egy rövid életmű-összefoglalót, különös tekintettel arra, az egyes alkotások között melyek a leglényegesebb hasonlóságok, illetve különbözések?
– Azt hiszem, bármelyik olvasónak fontos lehet, hogy rövid áttekintést kapjon arról az – esetünkben – regényről, amit éppen a kezében tart. Ezért gondoltam szükségesnek, de legalábbis hasznosnak egy afféle „eligazító térképet” illeszteni a regényeim elé. Jelezni a közeget, azt, hogy milyen „világba” tartoznak. Ez tényleg csak jelzés. Annak idején Balzac hosszú Előszót, személyes regényelméletet írt az Emberi színjáték elé. Én csupán jelzést és „iránytűt” adok.
Ha elolvasunk egy Dosztojevszkij-regényt, és az tetszett, eszünkbe juthat elolvasni egy másikat is. És a kettőt már joggal hasonlítjuk, összefüggéseket keresünk… Ilyen az olvasói ösztön. Ha ez így van, márpedig így van, akkor a regényírónak ezzel számolnia kell. Erre teszek folyamatos kísérletet.
Legfrissebb könyvem, a Cérnapóráz című regény (sorozatjelző) alcíme: Állatok, nők, gyerekek… Utolsó előtti könyvem: Antigoné, a kutya, melyben több kisebb-nagyobb történet (többek között maga a Cérnapóráz című regény is) helyet kapott. Ezek a történetek így együtt megvilágítják egymást. Minden történet éppenséggel „kutyáról szól”, így kapcsolódnak életművön belül egymáshoz…
Az Aletta bárkája című történelmi regényem egy református, hittérítő holland lány története, akit a nagy keresztényirtás (17. század) idején két „keverék”, holland–japán gyermekével elrejtenek, később mégis kivégeznek Japánban. Az egész világon csupán itt találtam meg az ennyire végletekig vitt bezárkózás példáját, hitek összecsapásának logikáját, hát így írtam „japán” regényt. Az Aletta bárkájának a mottóját idézem ide: „Fiatalon – Amerikában – elhunyt dédnagyanyám, Török Dánielné szül. Simazaki Juko (1887–1915) emlékének”.
Aztán az olvasó a Makámaszútra című regényemben talál egy Bolygó kislány című fejezetet. „A nagymama”, akkor még kilencéves kislány, amerikás székely család sarja, 1913-ban két katonaládával hajóra száll Európa felé. Szülei ismerősökre bízzák, hogy majd ők is jönnek utána haza, Erdélybe a pénzzel, amivel földet, birtokot vesznek. Az akkor kilencéves nagymama szerencsésen hazaér, szerencsétlen körülmények között ugyan, de felnő, ám szülei a háború miatt Amerikában rekednek. Öt év múlva jöhetnének haza, már Romániába, de közben az anya meghal, az apa alkohol rabjaként vész el a nyomorban. Hát ennyit és effélét mondhatok: így áll össze a világ.
Fotó: Facebook/Bod Péter Megyei Könyvtár
– Az történt, hogy a rendszerváltás idején megszűntek vagy halódtak a kiadók, hát néhányan létrehoztuk az azóta is, mindjárt három évtizede működő PONT-ot. Könyvek százait, sorozatok tucatjait, folyóiratokat adtunk ki, és nem csupán irodalmat, hanem sorozatokban mindazt, amit szükségesnek éreztek a társaim a megváltozott világban, gyermeklélektant, tanatológiát (halál és gyász témájú könyveket), környezetvédelmet stb., stb.
Kevesen tudják, francia szakosokat is beleértve, hogy Balzac, aki nem akart kiadók kiszolgáltatottja lenni, vásárolt egy nyomdát, hogy íróilag teljesen szabad lehessen. A nyomda részleteit haláláig fizette, a nyomdászokat is fizetni kellett, ellátni őket munkával. Ilyen önként vállalt nyomás és fantasztikus kockázat terhe alatt volt képes kipréselni magából azt a száz regényt.
– Az Illyés Gyula-díj átadásakor a laudációban mit érzett a leginkább magáénak, minek örült a legjobban? S bár nem tartozik konkrétan a tárgyhoz, de magyar szakosként és magyar íróként hogyan viszonyul Illyés Gyula írói világához?
– Tényszerűnek éreztem a laudációt, és fontosnak azt, amire felhívja a figyelmet: a rendszerváltás utáni Magyarország válsághelyzeteinek az elemzésére. A Múlt évezred Marienbadban című, nagyon kortárs regényem körül fű alatt még mindig izzik a vita… Ami Illyés Gyulát illeti, és most tegye a kezét a szívére, akinél (sokunknál) ez a mozdulat indokolt: fiatal fiúként azt tudtam róla, hogy az ő felesége lett az a Flóra, akihez József Attila a nagy verseit írta. Ellenszenves volt nekem, amiért elcsaklizta „az Attilától a Flórát”. Életművét fontosnak tartom, bár a váteszkedő attitűdjeit nem kedveltem, sokkal inkább az érzékeny és racionális viszonyulásait, a Puszták népét, a Kozmutza Flórával közösen írt Lélek és kenyér című könyvét a gyermekek világáról, Flóra ugyanis kitűnő gyógypedagógus volt. És nagyon fiatalon, talán gimnazistaként vagy elsőéves egyetemistaként már méltató recenziót írtam a Kháron ladikján című remek prózakötetéről.
– Végezetül a legszokványosabb kérdés: hogyan tovább, a Szávai-világ melyik új szelete kerül az olvasó asztalára?
– Füzeteimből újabb regényeket másolnék ki, és véglegesítenék, de ennek mostanában egészségi korlátai vannak sajnos. Próbálom azért mindig megtenni azt, amire még képes vagyok. Az emlékirat műfaja taszít, de fényképnézegetés közben elhatároztam, két könyvet állítok össze: Polcz Alaine-ről és a férjéről, Mészöly Miklósról. Külön-külön. Vagy másfél évtizeden át egészen szoros szimbiózisban éltünk a szigeten Kisorosziban. Gyerekkorom óta állandóan fotózok. Aztán, amikor rossz kedvem vagy valami bajom van, mindig rám jön a fokozott humorizálás.
Pontosan arról szól, amit a címe ígér. Hogy „hótt” komolyat mondjak, mutassak valami „vidámat”: engem hét évtized alatt alig láttak nyakkendőben. Most amint régi ismerőseim meglátják nyakkendős fotóimat, harsány kacagásban törnek ki. Nyilatkozatot tettem közzé egy közösségi oldalon: emberek, csupán a lányom és az unokáim születésnapján viselek – újabban – nyakkendőt. Évente négyszer. Így is nevetnek.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház az évadot Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájának a bemutatójával zárja.
Elkészült 2024 kultúrmérlege, mely szerint 2024-ben nőtt a könyvtárba járok száma, ezzel szemben a mozik, múzeumok és nyilvános gyűjtemények látogatottsága csökkent – derül ki az Országos Statisztikai Intézet hétfőn közzétett adataiból.
Újabb évfordulós koncerttel készül ünnepelni a kincses városi Schola Cantorum Transsylvaniensis kamarakórus.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház a legjobb előadás, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója a legjobb rendezés díját kapta meg a június 20-28 között megrendezett Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján.
Gyerekként ugyanazokat a könyveket olvasták, és ugyanazokra az ételekre vágytak – ismeretlen curryk illatát keresték a lapokon, anélkül, hogy tudták volna, milyen az ízük.
Történelem, legendák és szociális felelősségvállalás – ez jellemezte a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy működését a 19. század végén.
Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik érdekes, sokakat vonzó beszélgetése Szécsi Noémi új kötetéről, Jókai és a nők című könyvéről szólt.
Lars Saabye Christensen norvég-dán író volt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendége. A 72 éves szerző pályafutásáról, első verséről, zenei ihleteiről és az elveszett, legendás kéziratos bőröndről mesélt csütörtök este a kincses városi közönségnek.
Kolozsváron négy napra ismét a könyvek kerülnek a középpontba: június 26-án megnyílt a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb erdélyi seregszemléje.
Sepsiszentgyörgyön gazdag programot kínáló jazzfesztiválra várják a közönséget.
szóljon hozzá!