Kísértetházak, migránstüzek, drótkerítés a román–magyar–szerb hármashatár szerb oldalán

Rábé, Magyarmajdány, Oroszlámos – számunkra többnyire ismeretlen nevű falvak a román–magyar–szerb hármashatár szerb oldalán. Szebb időket megélt, a titói Jugoszláviában lakóinak magas életszínvonalat biztosító, a félszocializmus máig fellelhető ideológiáján túl gazdasági szempontból félkapitalizmusi jólétet nyújtó „maradványfalvak”.

Hosszú évtizedekkel ezelőtt még szerencséseknek mondhatták magukat, és abban a hitben éltek, hogy a határfelosztás – eltekintve a megélt kisebbségi sors­tól – mégiscsak kedvezett nekik.

Mára fokozatosan elnéptelenedő, pusztuló falvak, amit csak tetéz az itt tartózkodó, várakozó, éldegélő, tengő-lengő migránsokkal való együttélés tudata és valósága.

Szeged–Szőreg–Kübekháza oldalról közelítem meg a határt. Kübekházán a központi parkban sétálva megtekintem a ’48-as forradalom százéves évfordulóján a falu népe által felállított Petőfi-szobrot, körbejárom a római katolikus templomot, és megszemlélem a főút mentén katonásan sorakozó lámpatestekhez magyar és német nyelven odaerősített feliratokat, miszerint „Kübekháza szebb lesz, mint valaha”.

Valóban, amint a faluszéli tábláról kiderül, a település 2018-ban elnyerte az év települése címet. Isten hozott! Grüβ Gott! Welcome! – három nyelven szólítja meg a felirat az arra látogatót, a többnyire más országba igyekvő utast. És bár leginkább tranzittelepülésről van szó, mégis jólesik a megszólítás az egyik faluszéli faépítmény oldalán, miszerint „Kübekházára érkeztél. Jól tetted, hogy eljöttél!”

Harmincegy esztendeje jártam legelőször Magyarkanizsán. Akkor kiugró életszínvonalbeli különbséget tapasztalhattam, és úgy tűnt, hogy évtizedekre lemaradtunk a szabad munkavállalásnak köszönhetően német márkákkal gazdagodó helybeliektől.

Csakhogy jött egy fájdalmas és értelmetlen háború, aminek a gazdasági következményei oda juttatták a délvidéki, bánsági és bácskai magyarokat (és nem magyarokat), hogy többségüknek a pénzkeresete, életszínvonala mára elmarad a romániaitól. Nincs pénz újravakolni az épületeket, megint lefesteni a kerítéseket, avagy a rozsdásodó vascsöveket. Nagyobb a kopottság, a szürkeség, ráadásul a munkáskezek hiánya, és a megcsappant hozzáállás miatt több a gaz, az aszály következtében pedig a kiperzselt növényzet.

Most kivételesen a vendégszeretetéről – legalábbis írásban – jeleskedő Kübekháza után lépem át a magyar–szerb határt Rábé falu irányában. A hármashatárhoz érek, az Óbéba–Rábé–Kübekháza által bezárt háromszög súlypontjához. Ha nem venném be a kanyart, Óbéba felé tartanék egy mezei úton, de ott nincs átkelő, csak a templom tornya ágaskodik két kilométernyi távolságban.

Amint elhagyom a szerb határrendészet bódéját, bal kéz felől a hármashatárt jelölő díszes határkőre leszek figyelmes, amelyen jól olvashatóan bevésve a trianoni békediktátum napja: 1920. június 4.

Ez a jelképes hármashatárkő, de a jelzett időpont előtt ilyesmire még csak nem is gondoltak az itt élők.

A leszármazottaiknak viszont az nem fordulhatott meg a fejükben csekély egyetlen évtizede, hogy a határátkelő jobb oldalán egy hosszan elnyúló szögesdrót kerítés visszatartja majd falujukban a migránsok tömegét.

Pár kilométeren át a szögesdrót kerítéssel párhuzamosan haladok, bal kéz felől közel a román határ is, aztán beérek Rábé faluba, és itt pillantom meg az első embert a kihalt utcán. A szokásosnál sötétebb a bőrszíne.

A falu kihalt, a második ember a falu végén a termékeny alföldi földeken dolgozik. Nemsokára Majdány következik, eredetileg Magyarmajdány, majd a szerb–magyar kétnyelvű településtábla után mindjárt másfél-két tucat migránst veszek észre egy, a műúttól kissé beljebb levő elhagyatott ház előtt. Tőlük eltekintve a harmadik személy, aki immár a harmadik faluban „mutatja magát”, éppen a magyarkanizsai vendéglátóm, aki elém autózott, hogy innen Törökkanizsába érve, majd a Tisza hídján átkelve eljussunk a még mindig magyar többségű kisvárosba, Magyarkanizsára.

Az egykori iskola ablakai betörve, miközben szebb időkre utal a mellette magasodó csengettyű, és már-már örömre ad okot, hogy a mögötte sorakozó néhány egyszerű hinta még működőképes. Vajon kinek?

A focipályán is lekaszálták a füvet, hiszen a Tromeda FC csapat néhány héttel korábban a Helyi Közösségi Napok keretében megmérkőzött a kübekházi fiúkkal. Amúgy főzőverseny, koncert, gyerekfoglalkozások, művelődési műsor és utcabál szerepelt a programban a plakát tanúsága szerint. Az eseményen bizonyára több volt a vendég, az elszármazott, mint a helybeli.

A majdányi elárvult hirdetőtáblán figyeltem fel az egyetlen információra, miszerint a határ menti Rábén, az egykori vegyesbolt helyén boltmúzeum kialakítását tervezik, és ehhez gyűjtik a lakosságtól az ide kiállítandó mindennapi használati tárgyakat, tárolóedényeket, mindent, amit kapni lehetett egy vidéki vegyesboltban.

Mindezt azzal a céllal, hogy a település kulturális örökségét megőrizzék és bemutassák azokat a következő nemzedéknek és a környékükre érkezőknek. Az ilyen felfokozott figyelemfelkeltés után az utcáról az üvegen át betekintettem a boltmúzeumba.

A nyárias ruhába öltöztetett boltosnő mögött valóban ott sorakoztak az érdekesebbnél érdekesebb tárgyak, amelyek a saját gyerekkoromba vezettek el. Mert mifelénk is ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló pepsis üvegek, petróleumlámpák, vizeskannák, konyhai edények voltak forgalomban. Így hát időutazásban lehetett részem.

Az viszont már a szomorú valóság, hogy a rábéi utcasoron, a Dózsa György utcában tucatnyi leomlott ház, újabb tucatnyi elhagyatott, és ki tudja hány, amelynek csak az üres helye látszik. Egy-két helyen talán túlságosan merészen kiírva: „Eladó ház”.

Addig legfeljebb megteszi egy lehetőleg eldugott, elhagyatott ház. És ha már minden hiányzik a faluban, még a vegyesbolt is, akkor bizony önellátónak kell bizonyulnia annak, aki hosszabb várakozásra rendezkedik be. Vagy megszökik, vagy megszokik.

A határátkelő hétkor bezár, igyekszem időben visszaérni a civilizációba. Este hosszasan ízlelgetem a látottakat, tapasztaltakat. Elgondolom, ottjártamkor egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy bárkivel is szóba elegyedjek.

A trianoni határkijelölést párizsi szalonokban végző politikusok éppen úgy távol álltak az igazságtól, mint az emberi jogok túllihegésével migránsválságot előidéző szószátyár brüsszeli vagy washingtoni megmondóemberek.

A valóságot legfeljebb akkor érzékelhetnék, ha – jelképesen véve – előbbiek a még lakható rábéi házak valamelyikében paroláznának a szomszédos romhalmazt éppen működőképes vegyesbolt átalakítására Soros-pénzből projektet elnyerő civilekkel.

Csakhogy a valóság az, hogy – elképzelem magamban – 2022 nyarán Rábé éjszaka „szellemfaluként” várja a pirkadatot, hogy a nap fénye elűzze az éjszakai árnyakat, a határátkelő kinyisson, és némi életet sugalljon a falu mindennapjába a napfény és a tranzitforgalom.

A szebb időket is megélt egykori Árpád-kori településen, a napjainkban is jó néhány tucatnyi magyarnak otthont adó határ menti szerbiai faluban, ahol már vegyesbolt sem áll a lakosok rendelkezésére, legfeljebb boltmúzeum szolgálhatná ki a szívós álmokat dédelgető migránsokat.